Kell-e szobor a népbiztos Lukács Györgynek?

„A kép árnyalása érdekében érdemes sorra venni a vádakat. Az első szerint Lukács György tömeggyilkosságot követett el 1919-ben Poroszlón a románok elől megfutamodó, Tiszafüred elestéért felelőssé tehető katonák között. Amellett, hogy tizedelni kétségtelenül elfogadhatatlan dolog, ne feledkezzünk meg arról, hogy az akkori hadseregekben a szörnyű eljárás súlyos helyzetben bevett fegyelmezési mód volt; persze korábban is előfordult, például 1848–49-ben. 

(...)

Lukács esetében a kérdés ráadásul annak ellenére tisztázatlan, hogy maga is említi az esetet, igaz két, egymásnak némiképp ellentmondó szövegben. Bizonytalan mind a kivégzettek pontos száma, mind Sárói Szabó Tibor századparancsnok szerepe; az 1920-as bírósági eljárás idején a tizedelés szándékát legalábbis neki tulajdonították. (Nemrégiben felmerült az az új szempont is, hogy a tizedelés előkészítésében részt vállaló Lukács ugyanakkor megakadályozta az akció tervezett folytatását.)

Az előterjesztő, döntéshozók által respektált, másik felvetésének – mely szerint »1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja« – ebben a finoman szólva egészen lecsupaszított formában nincs értelme. Sokkal összetettebb és bonyolultabb kérdés ez annál, hogy valaki egykori egyetemi tanulmányaiból és feltehetően Az ész trónfosztásából megőrzött emlékeiből ezt a következtetést vonja le. (Hogy Lukács miért lett s miért maradt az eszme követője a későbbiekben, arra valószínűleg releváns választ adott Fehér M. István a Világosság 2005-ös 9. számában. Fehér M. a manapság hasonlóképpen nemzetiszocializmusa miatt támadott Martin Heideggerrel vetette össze több szövegében is Lukácsot.) A harmadik állítás, hogy »1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában«, közönséges hazugság. Az előterjesztő könnyedén utánanézhetett volna: Lukács sokáig nem publikálhatott idehaza, egy ideig Snagovban őrizték Nagy Imréékkel. A Kádár-rendszer nem tudott vele mit kezdeni, félt tőle, igazából élete végéig igyekezett elszigetelni a magyarországi nyilvánosságtól, ahogy Lukács mondta, »szellemi internáltságban« tartani.

(...)

A »Lukács-ügy« s vele a végtelenül kicsinyes játszma a Lukács Alapítvány ellehetetlenítésére persze nyilván nem Lukácsról szól, hanem arról az emlékezetpolitikai nyomorról, amelynek a gyökerei a diktatúra idejére nyúlnak vissza. Mindennek jellegzetes tünete például, hogy hasonló vádakkal szemben, amelyekkel most Lukács Györgyöt illetik, a „harcos jobboldal” simán megvédené a maga ikonjait. És viszont. A „baloldal” hajlíthatatlanjai ugyanúgy mentőövet dobnának mondjuk egy Hóman Bálinthoz hasonló ellentmondásos személynek, nagyjából szemet hunyva nem feledhető hibái felett, ha magukénak éreznék az illetőt.”