„Van, hogy miközben egy százas után kotorászom, a kéregető már nyúl a tárcám felé, van ott kétszázas is ám, persze otthagyom, mint Szent Pál a bojnyikokat. Máskor meg vonaton, a peronon ücsörög egy igen tépett figura, kora sincs már, nekem meg van egy fölösleges szendvicsem, odaadom, anélkül, hogy bármit kérne, mire úgy néz rám csillogó szemekkel, hogy szégyellem, hogy nekem van szendvicsem, neki meg nincs. A fene tudja, hogy van ez.
Vannak persze egyértelmű helyzetek, például amikor a szivar, akiről tudom, igen nagy bűn terheli a lelkét, részegen ordítja el a sarkon minden arra járónak a ká anyját, közte az enyémet is, majd másnap legyenolyanáldott-tal indítványozza, hogy finanszíroznám az esti üvöltözését. Ez tiszta sor, de a világ ennél bonyolultabb hely. Senkire sincs rávésve, hogy miért és hogyan került ide, egyáltalán került-e vagy nem is akar máshol lenni. Nincs kicédulázva, hogy az illető világéletében tróger volt, vagy éppenséggel jóravaló ember, akinek egy pillanat alatt omlott össze márványszilárdnak hitt egzisztenciája jóságos házastársa jóvoltából, s zuhant oda, ahol nemigen kérdezik tőled, mérnök voltál-e vagy börtöntöltelék.
Aztán azt sem tudom pontosan, melyik a nagyobb önbecsapás: ha továbbmegyek merev tekintettel, mintha ott sem lenne, vagy ha adok neki, és ezzel ápolgatom jócskán kormos lelkiismeretemet. Mai világunk ideálja mintha egyre inkább az fajta a könyörület lenne, amelyért a szobát sem kell elhagynunk, nem hogy a klaviatúrát. Százszámra osztjuk meg síró öregek képeit Segíts rajta! Már a fél internet miatta sír! kurjantásokkal, de alig egynéhányan slattyognak el összegyűjteni az adományokat hétről hétre. Az már babrás. Adok neki egy százast, majd a kandalló tüzében melegedve elmélkedem karácsony táji jóságomról az iránt, aki egyébként épp most fagy meg valahol egy tócsától balra.
Bonyolult ügy, ezer premisszával, minél beljebb megyek, annál kevésbé reménykedem konklúzióban.”