2017 – A dal ugyanaz marad

„A kardcsörtető habitusú magyar miniszterelnököt viszi tovább a lendület. Orbán Viktor már nemcsak az ellenzék, hanem az EU és a nyugati világ ellenzéke is. Meg kellene állnia egy pillanatra. Körül kellene néznie. Itthon és a nagyvilágban.

Ezt nem most írtam, hanem kereken öt évvel ezelőtt. A szöveg arról szólt, hogy mit hozhat a következő esztendő. Vannak dolgok, amelyek nem változnak. Vagy ha mégis, csak lassan. A témák cserélődnek ugyan, ám ez majdhogynem mellékes. Ami számít, az az, hogy hiába minden különbség, a szereplők ugyanúgy játsszák el a történeteket, és a közönség sem tud másképpen olvasni, mint ahogy megmásíthatatlan szokása lett.

2011 legfontosabb témája a görög válság volt, amely akkor katasztrófával fenyegette az eurózónát, az Európai Uniót, az egész nyugati világot. A legpesszimistább forgatókönyveket sem zárhattuk ki. Még egy idézet: »Egyértelműen tehetséges vezetők híján az Európai Unió aligha marad sokáig az, aminek kitalálták. A válságot képtelenség fél és negyed lépésekkel megoldani akkor, amikor egyszerre kettőt kellene lépni. A tényleg egységes és egysebességes Európa eszméjét egy időre félre lehet tenni. Továbbmenve: Magyarországon soha nem lesz euró – a soha tetszés szerint belátható időn belülre cserélhető –, sőt előbb-utóbb kevesebb tagot számlál majd a zóna, mint 2011 szilveszterén.«

Jó pár tanulsága van ennek a gondolatmenetnek is. A történelem, a valóság magabiztosság helyett szerénységre nevel. Mindig célszerű óvatosnak lenni a messzemenő következtetésekkel, és nemhogy a hosszú, de az egészen rövid távú jóslatokkal is. Még izgalmasabb – hadd mondjam így: tartalmilag –, hogy a katasztrófa például elmaradt. Azt mondani ennek alapján, hogy bármi fenyeget, kevésbé muszáj berezelni, mint amennyire első pillantásra sejlik, túl egyszerű lenne. Bár mégis erről van szó valahol: az eurózóna megvan, él, virul. Az Európai Unió nem kevésbé beteges, mint akkor, de egysebességes most is. Hogy semmivel sem egységesebb, más kérdés.

Az viszont, hogy egy válságot nem lehet fél és negyed lépésekkel megoldani, amikor egyszerre kettőt kellene lépni – meg hogy egyértelműen tehetséges vezetők híján nem sikerülhet úrrá lennünk problémáinkon –, stimmel illesztésmentesen. Orbán Viktor globális-kontinentális ellenzékiségének karaktere is ugyanazokkal a szavakkal és mondatokkal jellemezhető. Erre mondom, hogy minden szereplő ugyanazt játssza, ráadásul ugyanúgy. Hogyan is bújhatnának ki a bőrükből?

2016 fő témája a migrációs válság és a terrorizmus volt. Az idén nem sokban különbözött a tavalytól. Ha volt kis nemzetközi lanyhulás nyár óta, az ankarai és a berlini gazember tett róla, hogy megint felhorgadjanak az indulatok. Nélkülük a brexitet és Donald Trump diadalát tettem volna az első helyre. Ha 93 ezer négyzetkilométeren belül gondolkodnék, akkor meg a kvótanépszavazást. Egyébként pedig nincs egyik a másik és másik a harmadik nélkül.

Még egyszer visszautalnék az öt évvel ezelőttiekre. Úgy véltem: Orbán Viktornak meg kellene állnia egy pillanatra, és körül kellene néznie itthon és a nagyvilágban. Igazam volt-e, amikor azt állítottam, hogy a miniszterelnök provinciális forradalma – amely az IMF elzavarásában és a matolcsyzmus kiteljesedésében fogalmazta meg önmagát – a kontextus sajátosságainak figyelmen kívül hagyásából és az erőviszonyok félreértéséből fakadt?

A válasz: nemigen. Sőt nem. Bevallhatom, nem kerül sokba, tapasztaltuk is: lazán-vígan elkerültük a gazdasági összeomlást.

A forradalom velünk maradt, permanenssé vált, de ma már az is látható: nem a mindenáron való ellenállásból adódik, ellenkezőleg, nem kis részben a nagy horderejű folyamatok és jelenségek idejében történő felismerésére épül. Orbán Viktornak nem pusztán szerencséje van. Érdekli őt, mi hogyan fog történni, és van, hogy ki is tud számítani sok mindent. További radikalizálódását kardcsörtető habitusa mellett az is magyarázza, hogy megsejtett fordulatokat. Például azt, hogy ha a nyugat-európai társadalmi-politikai elit el is bírná az újabb migrációs hullámokat, a választóknak előbb-utóbb elegük lesz belőle. Meg azt, hogy Amerika is képes fellázadni az establishment ellen, pláne akkor, ha csak egy olyan ijesztően ellenszenves elnökjelöltet képes kiállítani, mint Hillary Clinton.

2017 előtt és elején abszolút fölösleges tehát öt évvel korábbi típusú jótanácsokkal bíbelődnöm. A magyar miniszterelnök egyebet sem tesz, csak figyeli: mi merre megy. Amennyiben tehát tudni szeretnénk, mi lesz velünk jövőre, elsősorban lessük azt, mit fog tenni – a kampányígéreteinek megfelelően, vagy akár azokkal szemben – Donald Trump, kancellár maradhat-e az újfent megméredzkedő Angela Merkel, megnyeri-e a francia választásokat François Fillon.

Ez nyilván a nagy kép. Van némi saját mozgásterünk is. Itthon a pénz is főszereplő lesz. Az adható és a szavazatokkal megköszönhető pénz. Amelyből juthat sokaknak a gyönyörűen gömbölyödő klientúra arcain kívül is. Keményen dolgozó kisembereknek, közalkalmazottaknak, nyugdíjasoknak. Ne feledjük: 2017 végső soron nem több, mint előjáték 2018-hoz. Ez van. Ez lesz. A katasztrófa-forgatókönyveket hagyjuk a fenébe – bármennyire szívesen olvassuk is őket általában –, elégedjünk meg annyival, hogy a dal ugyanaz marad. Ha tetszik. Ha nem.”