Hogyan mondjam el?

Egyrészt annyira szükséges is, másrészt majdnem ennyire ösztönből jön. Szerencsére csak majdnem. Gondolataim és cselekedeteim hatással vannak kommunikációmra. Illetve fordítva is igaz. Ahogy másokkal kommunikálok, az meghatározza a gondolataimat és a cselekedeteimet. A cselekedeteimmel pedig hatok másokra. Hatok például gyermekeimre, gyermekeim gondolkodására.

 

Sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy szülők nekem szegezték a kérdést, hogy egy adott helyzetben mit kell mondani. Adjak tanácsot. Erre a kérdésre pedig az a tanácsom, hogy nem érdemes tuti receptet keresni. Olyat, ami mindenkinél minden pillanatban működik. A kommunikáció más, mint pl. egy programozási nyelv. Az elkészített utasítássorok minden gépen ugyanúgy lefutnak és ugyanazt az eredményt adják ki végül (majdnem).

 

A kommunikáció során irányokat ki lehet jelölni, de a végeredmény az adott pillanatban alakul ki, az adott élethelyzetben, annak résztvevői között. Kicsit konkrétabban mondjuk köztem és a gyermekem között fog eldőlni, hogy ott és akkor együttműködés lesz a végeredmény vagy valami más. Én vagyok a szülő, én ismerem a legjobban a gyermekeimet. Már együtt élünk néhány éve. Együtt, nem egymás mellett. Ők részt vesznek a hétköznapjaimban, én részt veszek hétköznapjaikban. Minden közösen eltöltött pillanatban kicsit jobban megismerjük egymást, követjük egymás változásait is. Ez egy folyamat, ennek az ismerkedésnek sosincs vége. Mégis én ismerem gyermekeimet a legjobban (rajtuk, meg talán anyukájukon kívül). Ha nem így lenne, nagy baj lenne.

 

Ha én ismerem őket a legjobban, akkor én vagyok a legjobb helyzetben, hogy egy adott szituációban pontosan meg tudjam fogalmazni a mondataimat úgy, hogy abból jó eséllyel együttműködés legyen. Más gyermekével ezt nem tudom megcsinálni. Irányokat tudok mutatni. Merről süt a Nap, és merre van az árnyék. Mint egy iránytű, be tudom tájolni az északi irányt. Aztán mindenki eldönti merre akar menni, és övé lesz e döntés felelőssége is.

 

Én abban hiszek, hogy hasznos, ha a szülőként minden lehetséges alkalommal megerősítem gyermekeimben, hogy egy csapat vagyunk. Egy hajóban evezünk. Még akkor is, ha a hajó felborult. Akkor is együtt kell visszafordítanunk és visszamásznunk. Ha ez sikerült, megbeszélhetjük, mit csináljunk másképpen, hogy legközelebb ne boruljunk fel. Egyszerűnek hangzik az elmélet, gyakorlatban kicsit nagyobb a kihívás. Lebontom apróbb, emészthetőbb lépésekre.

 

Egy csapatban az alap a bizalom. Ha ez nincs, nem lehet tovább építkezni. Bizalom nélkül nincs csapat. Az első, hogy gyermekem érzelmileg biztonságban érezze magát velem. Erről már korábban írtam, amikor felmerült a kérdés, hogy mennyire férfias dolog empatikusnak lenni, így ezt a lépcsőfokot most nagyvonalúan átugrom. Az érzelmi biztonság megerősítésére minden nap lehetőséget ad. Többet is. Néha többet, mint amennyivel elbírok. De gyakorlom, szeretném, ha ők is látnák, hogy ez egy fontos csapat.

 

Érzésem szerint, a családunkban megvan a bizalom, az érzelmi biztonság. Ezért emeltünk a lécen. Megvan az alap, lehet építeni a falakat. Ha már együttélésről van szó, akkor elkerülhetetlen, hogy bizonyos pillanatokban az érdekek ütközzenek. Szerintem nincs élő kapcsolat konfliktusok nélkül. Ahogy nincs szülő-gyermek kapcsolat konfliktusok nélkül.

 

A kialakult bizalomra építkezve megtanultunk a gyerekekkel konfliktusokat kezelni. Együtt. Közösen. Pontosabban folyamatosan tanuljuk. Ezt is, mint az egész kapcsolatunkat. Miután bízunk érzelmileg (is) egymásban, megengedhetjük magunknak azt, hogy kifejezzük, ha valamit máshogy látunk, máshogy gondolunk. Megengedhetjük magunknak, hogy érdekkülönbségünk, azaz konfliktusunk legyen. Nincs kitől vagy mitől félnünk, mert bízunk egymásban. Bízunk annyira, hogy tudjuk mennyire fontos a másiknak az, ami a mi érdekünktől eltér.

 

Például amikor reggel indulni kell oviba és iskolába, akkor az idő sokszor szorít. Én ilyenkor szeretném, ha minden rendben, fegyelmezetten, olajozottan működne. Mint egy pontos óraszerkezet. Mindenki csinálja a dolgát és végül egy adott pillanatban összeáll a kép. Mindenki felöltözve, megreggelizve, frissen mosott fogakkal, megfésülve, felkészülve, mosolygósan (mindenki kiegészíti a listát) áll az ajtóban. Nekem csak ki kell nyitnom az ajtót. Na jó, kinyitom a szememet és felébredek édes álmomból.

 

Ez ugyanis csak nekem fontos, ez csak az én érdekem. Lányomnak fontosabb, hogy még indulás előtt befejezze a tegnap elkezdett rajzát. Tegnap pont lefekvés előtt 5 perccel már elkezdte, így már megvan az első alak a rajzon. Befejezni már könnyű, csak egy házikó, még 3 alak, egy kutya, egy ló, egy virágoskert, egy erdő, néhány erdei állat, a Napocska meg felhők kellenek. Fiam pedig még mindenképpen át szeretné böngészni a játékkatalógust, amit egyébként már kívülről fúj. Csak éppen még egyszer utoljára megnézi, hátha valami elkerülte a figyelmét és egy olyan titkos oldalt talál benne, amit eddig nem vett észre és amin a legjobb játékok találhatóak. Ez minden reggel hasonlóképp alakul és nemigen tudunk olyan korán kelni, hogy ne indulás előtt 2 perccel jussanak el oda, hogy a következő 20 percet ezekkel akarják eltölteni.

 

Mivel megvan a bizalom és az empátia, ezért együtt oldjuk meg ezeket a helyzeteket. A gyerekek a megoldás részévé válnak. Nem ők a probléma. Ők segítenek kitalálni, mit kell megváltoztatnunk a reggeli menetrendben, hogy beleférjen a rajzolás és katalógus böngészés, miközben az adott időpontban mindenki indulásra készen áll. A gyerekek részt vesznek a megoldásban, mert megvan a bizalom. Bízunk egymásban és tudjuk, hogy egy csapatban vagyunk és a cél, hogy közösen megoldjuk ezt a helyzetet, ezt az érdekkülönbséget, azaz konfliktust.

 

Fiam megkapja régi, de még tökéletesen működő karórám reggelente és azon figyeli az eltelt időt. Rettenetesen izgatja a dolog, már negyedórával az indulás előtt az ajtó előtt áll készen. Lányom kap egy rajztáblát az autóban, és ott tudja folytatni az előző este elkezdett rajzát, ha erre lenne igénye. Ezt nem mi szülők találtuk ki, hanem a gyerekek. Ez az egyike volt a sok megoldási javaslatnak, amelyek egy részét mi szülők dobtuk be a közösbe, egy nagyobb részét pedig a gyerekek. Aztán a sok ötlet közül ezt választottuk ki. Ez mindenki számára elfogadható volt. Újabb remek alkalom volt a konfliktuskezelés gyakorlására, a csapatépítésre és a bizalom elmélyítésére, miközben ismét léptünk egyet előre az ismerkedés folyamatában is.

 

Messzire jutottam, pedig még alig kezdtem el a tanácsok osztogatását. Ennek itt messze nincs vége. Egy biztos: nincs recept, csak irányok, aranyszabályok. Nem tudom, hogy mely szavak vagy mondatok segítenek, mert mindenki maga ismeri a legjobban a gyermekét. Tuti sikerül minden helyzetet megoldani? Majdnem mindet. Van néhány, aminek többször neki kell gyürkőzni. De végül mindig van megoldás. Mert bízunk egymásban, mert egy csapatban vagyunk. Mert az emberi kapcsolatok fontosak. Minden élethelyzetben.