Egerszegi Krisztina: Eldugtam a gyerekek elől az érmeimet!

„Krisztina ma már háromgyermekes családanya, aki saját gyerekeit viszi úszóedzésre, de azért ma is szívesen idézi fel akkori sikereit.

EK: A fura az, hogy régebben, még versenyzőkoromban, mindenki ámuldozott, hogyan lehet annyi munkát bírni, hogy győzöm energiával azt az edzésmennyiséget? Most pedig úgy gondolják, milyen kényelmes az életem, hiszen nincs más dolgom, csak a három gyermekemmel foglalkozom egész nap. Holott az igazság az, hogy egy átlagos naphoz idehaza a három gyerekkel ötször annyi erő kell, mint akármelyik olimpiai felkészüléshez. Nincs pihenőnap, nincs rossz forma, nem lehet kicsit lazsálni, valami munkát megspórolni, vagy félvállról venni! Itt szüntelenül a maximumot kell nyújtanom, napi 24 órában… Újabb és újabb döntőket nyernem. Úgy, hogy olykor egyszerre kell úsznom háton, mellen, pillangón, gyorson, és még tucatnyi merőben ismeretlen úszásnemben.

SzA: És mi lenne, ha nem nyernél mindig testhosszal? Egyszer mondjuk, nem főznél ebédet? Vagy azt mondanád, hogy ma tanuljatok magatok, én inkább megnézek egy filmet?

EK: Arról azért szó sincs, hogy testhosszakkal nyernék, többnyire örülök, hogy fújtatva egyáltalán elértem a célig, és sikerült teljesíteni a napi teendőimet, de én ezt nem szeretném, nem is tudnám alább adni. Én ezt akartam, most ez a dolgom, ez tölti ki az életemet, ettől vagyok boldog, és szerintem hiba lenne, ha nem próbálnám minden pillanatát maximálisan átélni, kiélvezni. 

(...)

SzA: A férjedtől hallottam, hogy odahaza, a gyermekeid születése után eldugtad az olimpiai aranyérmeidet…

EK: Igen. Ez tudatos döntésem volt. Szerintem a gyermekeknek, különösen a fiúknak arra van szükségük, hogy az apjukra nézzenek fel, ő legyen a példaképük. Van is egy olyan mondás, hogy az apa a fia első hőse és a lánya első szerelme…, és ha nem kellő érettséggel azt látják, hogy ott az a sok olimpiai aranyérem, amit én nyertem, hihették volna azt, hogy „hűha, ez a mama biztosan valami nagy ember volt!”.

SzA: Ami persze igaz…

EK: Egy bizonyos területen talán igaz, ezer más területen viszont Ádám százszor különb, csak ott nem osztanak érmeket. Ha tehát csak az érmeket látják, az könnyen félrevezette volna őket.

SzA: Ma már tudják, hogy mit értél el?

EK: Lassan kialakult bennük, és ez így sokkal egészségesebb… Például benne vagyok a negyedikes tankönyvben… De emlékszem, amikor a nagyobbik fiam először látott a tévében valami régi felvételen, játék közben felnézett, „Jé, ott a mama!” – szólt, aztán játszott tovább, mintha mi sem történt volna.

(...)

SzA: Volt, amit másként csinálnál?

EK: Nem. Én az életem egészét egy egymásból adódó folyamatnak látom. A szüleim vigyáztak rám, elvittek úszni. Hogy elvittek úszni, megszerettem az úszást, és versenyző lettem. Hogy versenyző lettem, igyekeztem a legtöbbet kihozni magamból, így tudtam világversenyeket nyerni. Mivel többször nyertem, visszavonulásom után alkalmazott egy cég. Ennek a révén ismerkedtem meg egy férfiúval, akibe első látásra fülig beleszerettem. Ő Ádám, álmaim férfija, akinek én is rokonszenves lehettem, mert rövidesen kiderült, hogy együtt képzeljük el az életünket. Persze a legszebb álmokba is becsúszhatnak olykor tökéletlenségek, Ádámnak is megvannak a maga hibái, éppen úgy, mint nekem, és szoktunk is veszekedni, meg duzzogni, de ez hozzánk tartozik, ezzel együtt teljes az életünk. Tehát összeházasodtunk, és ebből lett a három csodálatos gyermek, akik most teljesen kitöltik az életemet.

SzA: És ha felnőnek, arra van terved?

EK: Nincs, nem is szeretném, ha lenne. Ennek a boldogító állapotnak szeretném minden pillanatát kiélvezni. Ahogy a múlt, úgy a jövő sem izgat különösebben. Oroszlán vagyok, igaz, egy meglehetősen hiú, olykor raplis oroszlán, így az adott pillanatot szeretném mindig kiélni a lehető legteljesebben!”