Ez viszont para – Bartók Imre: Láttam a ködnek országát

Ettől a könyvtől jobban megijedtem, mint a Szellemek a fejbentől, pedig az megnyerte a Bram Stoker-díjat is. Bartók Imre egy regény és egy posztapokaliptikus regénytrilógia után egy meghatározhatatlan műfajú kötettel jelentkezett, amire persze a legegyszerűbb lenne ráütni a szépirodalom-bélyeget, és szépen elengedni az ég felé, mint egy nagyon furcsa formájú, héliummal megtöltött lufit. Valami hasonlót terveztem, amikor olvasás közben egy rendkívül furcsa dolog történt. De erről később. 

A Láttam a ködnek országát fülszövege szinte tökéletesen összefoglalja a regény történéseit, főleg az a része, amikor azt állítja, hogy „a valóság drapériái lángra kapnak”. A főhősünk egy könyvkiadó kiégett munkatársa, sikeres ügynök, aki a heti rendszerességgel járja Európa nagyvárosainak könyvvásárait érdekes kéziratok után kutatva és azokat kínálva. Ja, és öt éve eltűnt az öccse. Eközben egyre furcsább kéziratok bukkannak fel, hősünk pedig úgy keveredik egyre furcsább és szürreálisabb helyzetekbe, hogy igazából nem sok mindent tesz ezért vagy ez ellen. Aztán nem is sok minden derül ki, legalábbis első ránézésre.

Metafizikai krimi, gyászregény, horror? Fogalmam sincs, mi ez. Nagyon egyszerűen fogalmazva, nálam az ún. „szépirodalom” értékének legfőbb mérőfoka a befogadhatóság, ami nem azt jelenti, hogy értem-e, ami történik, hanem azt, hogy van-e erőm és kedvem végigolvasni – tehát röviden hogy élvezem-e magát a szöveget. („Csak befogadásesztétika létezik” – jegyzi meg a főhős a 243. oldalon.) Bartók regényének esetében ez nem volt kérdés, nagyon könnyen olvastam és nagyon élveztem is, mert a szerző remekül ír. Nem beszélt hozzám annyira, mint mondjuk Sepsi László rokon hangulatú, de sokkal zsáneresebb kötete, de azért élveztem.

Rémálomjelenetek, hasonlóra szabott egyenkönyvfesztiválok, európai városok, furcsa helyzetek követik egymást; a totál kiégett főhőst egyáltalán nem érdekli a rejtély megoldása, a körülötte lévő emberek pedig mintha minden egyes alkalommal egy másik valóságból keverednének mellé. Az első, rejtély megoldására tett lépés, sőt, az első pillanat, amikor a főhős valamiféle öntudatos cselekvést próbál elkövetni, az utolsó harminc oldalon van, addig még a telefonját is lusta néha felvenni ez a jóember. El vagyunk veszve. Ő is el van veszve. A gyász miatt? A háttérben titokban folyó összeesküvés miatt? Ki csinál mit, és mi köze van ennek az öccséhez?

Az élmény – mint már mondtam – idézi kicsit nekem a Pinkyt, egészen pontosan az akkori kritikámban is megemlített Hotline Miami nevű játék világát. Itt a szürreális-agresszív állatmaszkos játékkal sokkal erősebb a kapocs, mint amit ott éreztem, bár bőven lehet, hogy Bartók Imre nem is hallott róla. Mégis. A regényben sorjázó regényötletek, szinopszisok és kézirat-részletek egyébként különösen szórakoztatóak. Talán a sztoriból is többet ki tudnék hámozni (ha egyáltalán lehet), ha olvastam volna a szerző első regényét, amivel kapcsolatban azt mondta egy interjúban, hogy „a Ködnek országa a Fém egy lehetséges folytatása”. A 293. oldalon van egy idézet az egyik kéziratból, ami egészen pontosan leírja a viszonyomat a könyvvel, valószínűleg ez is volt a célja.

És akkor pár szó a furcsa dologról, és arról, hogy mászhatnak át egy furcsa regény csápjai a valóságba, ha véletlenül nyitva felejtjük éjszakára. Egyik reggel eszembe jutott az „ikebana” szó pelenkázás közben, afféle tipikusan összefüggéstelen és random reggeli gondolatként. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit jelent, vagy hogy tudom-e egyáltalán, hogy mit jelent (nem ugyanaz). A reggeli félhomályban leginkább arra tudtam gondolni, hogy az a japán gitármárka, amiről aztán a metrón már eszembe jutott később, hogy nem is, mert az az Ibanez. Aztán lapoztam a könyvben, és az egyik mellékszereplő elkezdett az ikebanáról beszélni. Nem lapoztam bele előre a könyvbe korábban, az előző 100-200 oldalon nem volt szó az ikebanáról.

Ami egyébként a japán virágkötés művészete. És amiről legfeljebb valamiféle perifériás tudással rendelkezem, mert nem legyintett meg a felismerés őrjöngő szele, mikor végre kiderült, miről van szó. Furcsa dolgok vannak, na. Ha másért nem, emiatt örökké emlékezni fogok erre a könyvre.