Egy mondat Trianonról

„Ha mi, magyarok, megkérdőjelezzük történelmi hőseink tetteit, ha kinevetjük, gúnyoljuk és lenézzük mítoszainkat, legendáinkat, ha elfelejtjük szájhagyományainkban élő meséinket, azok tanításait, ha nem emlékezünk meg méltóképpen a történelmi ünnepeinken, legyen az győzelmi, vagy tragikus, ha élő közösségünk eleven részeként az ünnepek már csupán a fogyasztásról, a nagy bevásárlásról, esetleg a hosszú hétvégék adta wellness lehetőségekről szólnak, nem pedig a megélendő hagyományokról és értékekről, amelyekből a közösség minden egyes tagja szellemileg és lelkileg táplálkozik, fejlődik és jobbá válik, akkor eljött számunkra a végítélet, a kulturális pusztulás, a szellemi öngyilkosság, a valódi, választott Trianon, és szép lassan eltűnünk a történelem süllyesztőjében, mert ha kiszorítjuk nemzetünk lelkéből és az ünnepekből a ritkán látott vendéget a »szentet«, s marad helyében a »profán«, akkor elveszejtünk minden olyan értéket, amely összekapcsolja az egyik embert a másikkal, magyart a magyarral, s menthetetlenül elidegenedünk, elmagányosodunk úgy, hogy közben észre sem vesszük, hogy vannak testvéreink, hasonló nyelven beszélők körülöttünk, országhatárokon belül és túl is, s ha nem tudunk kellő mélységben csak egy percig is, akár egy vers elolvasásával, egy rövid beszélgetéssel, a himnusz meghallgatásával, egy rendezvényen való részvétellel a trianoni tragédiára és a határok feletti összetartozásra gondolni, akkor végső soron a beleszületett közösségünket, a nemzetünket és önmagunkat is eláruljuk, ami csak látszólag lenne a mi saját golgotánk, hisz tovább erodáljuk magyarságtudatunkat, és bűnt követünk el gyermekeinkkel, s unokáinkkal szemben is.”