A nemzeti tőkésosztály és az illegitim tulajdon ördögi köre

„A tulajdonviszonyok önkényes átszabását sohasem sikerült teljesen legalizálni. Bárhogyan is erőlködött az aktuális törvénygyár, az eltulajdonításba mindig becsúsztak olyan elemek, amelyek már az adott pillanatban is illegálisak voltak. A római jogi alapokon álló magyar jogrendből ugyanis nem lehet teljesen kiiktatni a polgárok tulajdonhoz való jogát vagy éppen a közpénzek magánvagyontól való megkülönböztetését.

A legitimációs problémák pedig odáig vezetnek, hogy egy következő hatalomváltáskor a kétes körülmények között szerzett jószágokat jó eséllyel orozzák el az új urak. Amikor ugyanis változnak a hatalmi viszonyok, az egyrészt megteremti a tulajdonviszonyok átszabásának hivatkozási alapját, másrészt ellehetetleníti a vesztesek védekezési lehetőségeit.

Volt például valami társadalmi igazságtétel érzete annak, amikor 2010 után az új csókosok bejelentkeztek a régiek vagyonának egy részéért. Utóbbiakban pedig fel sem merülhetett, hogy a nyilvánossághoz vagy a bírósághoz forduljanak, hisz pontosan tudták, hogy senki nem állna ki mellettük. Ugyanakkor mindenki tudja – ők is, mi is – hogy amikor ez a rezsim bukik, a mostani kliensektől is el fogják venni a vagyonuk számottevő részét. Ezért aztán ők is azt teszik, amit az elődeik: külföldre menekítik a pénzt, hátha így többet sikerül majd megőrizni belőle.

A mi „nemzeti” oligarchiáink éppen úgy nem Magyarországon parkoltatják a vagyonukat, mint posztkommunista oligarchiáink, vagy éppen azok a csúnya multik.

Ilyen bizonytalan tulajdonviszonyok közt még a helyi hatalmasok is félnek Magyarországon befektetni a pénzt.”