Bocs, puszi – és akkor ennyi?

„Roppant örülnék annak, ha az önreflexió és a bocsánatkérés kultúrája kialakulna a hazai köz-és magánszereplők között, de ami itt látszik kialakulni, az nem az. Manapság a bocsánatkérés a végső esetre tartogatott  kommunikációs csodafegyver: valaki elkövet egy vétket – olyasmit, ami az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő – majd szól, hogy bocsánat, vagy elnézést, és nincs tovább  firtatni való, hisz »bocsánatot kért.« Attól tartok, kering bocsánatügyben néhány közkeletű félreértés. (...)

»A bocsánatkérés annyi, hogy bocsánatot kérek«.

Nem, nem, nem. Az igazi bocsánatkérésnek vannak elengedhetetlen feltételei. Az első, hogy a vétkes valóban mérje fel a tettei súlyát, ne a  mentségeivel nyomuljon, és ne azt hangoztassa, hogy az ügy mennyire bagatell, és mennyire más tehet róla, és az ügy mennyire nem az, aminek látszik, hanem  csak félremagyarázás , és valójában ő egy jó ember. Azt se mondogassa hetykén, hogy mekkora menőség már bocsánatot kérni. Ezek a tipikus kommunikációs húzások, kényszer-szülte taktikai bocsánatkérések okkal váltanak ki viszolygást.

Az igazi bocsánatkérés nem megy megalázkodás nélkül. Ezért nem könnyű vagy olcsó dolog, és egyáltalán nem játék. Az igazi bocsánatkérés tartalma az, hogy vétkeztem, konkrétan ellened vétkeztem, nagyon sajnálom, megérdemlem és vállalom a következményeket, de kérlek, hogy bocsáss meg nekem. Az igazi bocsánatkérésben ráadásul ígéret is van: »azon leszek, hogy ez többé ne fordulhasson elő.«”