Ítéletidő

„Az ügyet olyan felületeken robbantották ki, amelyeket nem tekinthetünk a sajtó részének, amelyeket soha nem olvasunk, amelyektől undorodunk. Voltak nagy, sok százezres olvasottságú internetes lapok, amelyek órákat vártak a sztori átvételével. Meglehet, nem voltak biztosak a hitelességében, és kísérletet tettek a tények ellenőrzésére, de itt-ott az is felmerülhetett: egyértelmű vajon, hogy ennyi idővel az események után ügynek kell lennie ennek az ügynek?

Hogy erre a kérdésre igen a válasz, azt nem egyes újságírók vagy szerkesztőségek – nyilván nem is az érintettek – döntötték el. Az egymás után bezuhanó fejlemények a közösségi média közreműködésével információs lavinaként temettek alá minden stratégiát, taktikát vagy menetrendet – már amennyiben voltak ilyenek. Mert hát az még titok, hogy ki ásta elő az archívumok mélyéről ezt az egészet, és hogy mi volt vele a célja. Nagy hadvezér nemigen lehetett. Ha az lett volna, aligha ott és úgy indít, ahogyan tette.

Igaz, olyan stratéga sincs, bármennyire okos, cinikus, aljas vagy akár igazságos, aki kiszámíthatta volna, hogy Kiss László kinyírása és a nagy dolgokra – riói olimpiára, budapesti világbajnokság-rendezésre – készülő magyar úszósport megtörése mellett képes egy fél évszázados bűneset által tükröt tartani mindannyiunk elé. Megmutatva, milyenek voltunk, lettünk és vagyunk, és azt is elérve, hogy mostantól jobban undorodjunk ettől a rusnya tükörképtől, mint azelőtt.

Ehhez az eleve szomjas sajtó mellett – még egyszer aláhúzom – a közösségi média is kellett. Nem szeretném túldimenzionálni a jelenséget, de egyre egyértelműbb: a kollektív bölcsességnek a közösségi média tömegesedése után nem osztanak többé lapot. Hasztalanul, balgán hittük-reméltük sokáig az ellenkezőjét, el kell ismernünk, hogy az internet nem békét és megnyugvást akar, hanem háborút. Adrenalint, győzelmeket, vért, veszteseket. Azonnali ítéleteket, nyilvános kivégzéseket. Hiába több az információ, nem jár több tudással. Hiába megyünk előre társadalmi-kulturális értelemben, morális haladás nem létezik. Hangozzék bár harsány és elitista cinizmusnak – esetleg szimpla szarkasztikus poénnak –, mégis megfontolandó: a Facebookkal fogjuk elpusztítani egymást, és a Facebook fog elpusztítani bennünket.”