Az égvilágon semmit se kell kezdeni az ügynöküggyel

„Múlt héten mutatták be a Katona József Színházban a Bihari című darabot, amelyet Tar Sándor író ügynökügye ihletett. Ön szerint mit kellene kezdenünk az egész ügynökkérdéssel?

Az égvilágon semmit. A Magyarországon uralkodó elképesztő szellemi lustaság következménye, hogy ezt még ma is ennyire fontosnak vélik.

Meglepődtünk. Kifejtené, miért gondolja így?

Ügynökök, spiclik nemcsak a szovjet rendszerekben voltak, hanem nyugaton is. Ez a modern társadalmak velejárója. A hidegháború alatt Angliában majdnem annyi spicli volt, mint itt, és az MI5 pontosan úgy beleszólt az egyetemi kinevezésekbe, mint itt az ÁVO. Ha az 1989 előtti rendszer külső vonásait nézzük, az ügynökkérdés nem sajátlagosan jellemző a sztálini rendszerekre. Fontos aspektus, de nem egyedülálló. A modern tőkés társadalmakban – ahol nem a személyi uralom, a vallás és a testi erőszak a kontroll eszköze – a piac szükségessé teszi az egyének szabad tájékozódását, hogy a munkás munkaadót találjon, a fogyasztó pedig termelőt. Ezekben a társadalmakban akkor is van közvélemény, ha nincs szabad nyilvánosság. Ezeket a társadalmakat az alattvalók magatartására vonatkozó információk nélkül nem lehet irányítani. Éppen a növekvő mozgásszabadság miatt van szükség titkosszolgálatokra, s ezek a fölvilágosodás óta mindenütt léteznek. Részei az államigazgatásnak. Jusson eszükbe a Wikileaks-botrány meg az NSA lehallgatásainak ügye. A rendszerváltáskor azt mondtam, az ügynökaktákat be kéne vágni a Dunába. Ebben nem volt igazam, de az ügynökügy az 1989 előtti rezsim megértésének egyik fő akadálya. A szokásos romantikus nonszensz, amelynek középpontjában »a titok” mágiája áll. A tervező államkapitalizmusban – amelyet tévesen „szocializmusnak« szoktak nevezni – a lényeges a tervhivatal, a központi bizottság gazdaságpolitikai osztálya, a nemzeti bank, a pénzügy-, az ágazati minisztériumok, az állami nagyvállalatok összjátéka volt. Nem a verés.

Aki vagy akinek a hozzátartozója megjárta az állambiztonság pincéit, biztosan mást gondol erről.

Engem tizenhat éves korom óta megfigyelnek, tehát önök most az előző rendszer egyik áldozatával ülnek itt szemközt. De nem az én sérelmeimről van szó. Az üldözés kellemetlen, de minden társadalomban üldöznek embereket. A szovjet típusú hatalomnak besúgókra volt szüksége ahhoz, hogy tájékozódjék a társadalom állapotáról. Nyugaton erre megfelelt, ha figyelték a közvélemény-kutatásokat, a piac mozgásait, vagy belenéztek az újságba. De az uralkodó osztály és az államhatalom mindenütt és mindig gyakorol társadalmi kontrollt. A kontrollformák persze különbözők. Akkor a kínzókamra, ma a televízió, a YouTube meg a Facebook – ez nyilván kevesebb megaláztatással jár, de a kontroll létezik. A fejlett kapitalista társadalomban a kényszer nem mindig közvetlen, épp elég, hogy a termelő el van választva a termelőeszközöktől. (De még így is a kapitalizmus történetéhez tartoznak a fasizmusok, a véres katonai diktatúrák.) Nincs már föltétlen szükség rá, hogy az ispán vagy a jószágigazgató bottal verje az embereket, mert ők önként mennek dolgozni, ha nem akarnak éhen veszni. Ám az alávetettek ellenállását mindig és mindenütt megtorolják így vagy úgy.

Ám az ügynökakták zsarolási potenciálként alkalmazhatóak a politikában. Ez csak nem jó…

Persze hogy nem, de jól jelzi társadalmunk moráljának pöcegödörszintjét. Hogy az ördögbe lehetséges, hogy nem az ávósok ellen folyik ma hajsza? Tar Sándor a hibás, vagy a nyomorult belügy, amely az egészet irányította? Hogy lehet, hogy még mindig a többnyire szerencsétlen sorsú beszervezettek botlásain szörnyülködünk ahelyett, hogy a még ma is közöttünk élő, többnyire idősebb urakat vennénk elő? Hogy lehet, hogy benne van a kormányban ez a Tasnádi nevű pasas, és a kormány még nem bukott meg? Ha őszinte lett volna az a nagy antikommunista hangulat Magyarországon, ez lenne a minimum. Ez erkölcsi fertő.”