Nem voltam szabadsághős, és nem is vágytam erre a szerepre

„A Schmitt Pál egykori köztársasági elnök doktorija körül kialakult plágiumbotrány idején már régóta meghatározó publicistája voltál a jobboldali sajtónak. Amikor a Heti Válasz online felületén leírtad a véleményedet, akkor azonban elszabadult a pokol, hatalmas botrány kerekedett belőle. Hogyan élted meg azokat a heteket, hónapokat?

Rosszul.

Az történt ugye, hogy a jobboldali sajtóban elsőként lemondásra szólítottad fel Schmitt Pált, majd ez az írás eltűnt a lap online felületéről.

No igen. Online felületről tartalmat eltávolítani – nem szerencsés kezelése semmilyen helyzetnek. Gáborra [Borókai Gábor, a Heti Válasz főszerkesztője – PM] rá is égett akkor, hogy egy rohadt cenzor, egy seggnyaló orbánista, miközben a valóságban egyik sem volt igaz rá. Akkor sem volt igaz és ma sem az. A történet ártott neki, ártott a lapnak és ártott nekem is.

Neked? Schmitt néhány nap múlva lemondott, neked lett »igazad«.

Kifelé lejöhetett ez akár így is, de lelkileg rohadtul megviselt a sztori. Egy sor félreértésből jött össze, tipikusan olyan volt, mint a tömegszerencsétlenségek általában, több apró hiba, mulasztás, rossz pillanatnyi döntés kell, hogy igazán nagy krach legyen. Lett.

Milyen félreértésekből?

Részleteiben így utólag sem boncolgatnám, a lényeg annyi, hogy Gábor úgy érezte, hogy szándékosan megkerülöm őt. Közben ez egyáltalán nem volt igaz. Schmitt Pálhoz nyilván nem voltam lojális – miért is lettem volna -, de a Heti Válaszhoz mindig az voltam. Nyilván megviselt az abszurd helyzet, amikor a főszerkesztőm néhány olyan kollégám együttműködésével, akikért korábban tűzbe mentem volna, nyilatkozatokat fogalmazott a sajtónak, amelyekben én voltam a fekete bárány… Ahelyett, hogy kirúgtak volna. Tök igazságtalan ugyan, de az legalább tiszta helyzet. Ez meg így beteg helyzet volt. Az lett volna az optimális megoldás, ha együtt leülünk és kezeljük a kezelendőt. Úgy mindannyian jól kijöhettünk volna belőle. A win-win szitu lehetőségéből így lett egy nagy lose-lose. Mindegy. Rég volt.

Miért nem mondtál fel akkor?

Volt egy válságértekezlet, azon mondtam, hogy akkor én megyek. A kollégák viszont győzködtek, hogy ne tegyem. Nem is vágytam egyébként a szabadsághős szerepére, aki elviharzik, aztán végigturnézza a balos sajtót, közüggyé maszkírozva a – nagyrészt – magánbaját. Felzaklatott állapotban amúgy sem jó fontos szakmai döntéseket hozni. Úgy voltam vele: hagyom, hogy lecsengjen a dolog, s ha majd már nincs bennem düh, harag, elgondolkodom a folytatásról. Addig is: dolgozom.

Nincs már benned harag?

Nincs. Így utólag nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy nem rohantam el akkor. Abban az esetben egészen biztos, hogy több kollégával is életre szóló haragban válunk el egymástól. Kár lett volna, mert sokat köszönhetünk egymásnak és amúgy is: rettentő értékes emberek vannak ám a Válasznál. Több mint egy éve eljöttem onnan, s mára teljesen vissza is állt a kölcsönös tisztelet, a szeretet, a bizalom – részemről mindenképp és gyakorlatilag mindenkivel. Tartjuk a kapcsolatot, úgyhogy tudom, hogy ez kölcsönös is. A sztori tehát nekem erősen happy endes. (...)

Politikai újságíróként elég keményen beleállsz olyan ügyekbe, amivel kapcsolatban erőteljesen megoszlanak a vélemények. Írtál mostanában a Kovács Ákos/Telekom szerződésbontásról, a migránskérdésről általában és a Bataclan borzalom nyomán is, de például a Hóman szobor állításával kapcsolatosan is elmondtad a véleményedet. Bemész élő vitaműsorokba a Hír TV-be, az ATV-be, de nem utasítasz vissza különböző rádiós megjelenéseket akkor sem, ha nem túl barátságos a környezet. Azon a YouTube videón viszont teljesen ledöbbentem, ami egy ATV-s beszélgetést őrzött meg az utókornak. Tudod, melyikre gondolok?

Persze. Az a Papp Réka Kingás, Esti Start-os beszélgetés nagyon bántott. Mindkettőnk számára nagyon kínos az az adás. Én is bitang rossz voltam. Nem tudtam érzelmi szempontból függetleníteni magam, Rékának sikerült belevinnie abba, hogy a személyeskedéseit magamra vegyem, hogy felháborodjak rajtuk. Éreztem, ahogy lebénít a dühöm. Ahelyett, hogy mosolyogtam volna, elengedtem volna a fülem mellett a hebehurgyáskodást és beszéltem volna a témáról, amiért behívtak.

Nehezen kezeled ezeket a helyzeteket?

Amikor címkéznek, amikor nem a véleményeddel vitatkoznak, hanem a személyedet próbálják becsmérelni, az tud zavarni. Beraknak egy skatulyába, hogy „ti ezt gondoljátok, mocskok, de nincs is igazatok”. Miközben pont nem azt gondolom. És nincs „mi”. Amikor valamit mondok, azt én mondom. Persze ha ezt valaki elolvassa, lehet, hogy azt mondja: de hát hányszor csinálta a Stumpf is ugyanezt, bagoly mondja verébnek. Igen, én is belefutottam ilyesmibe, főleg régen, de évek óta figyelek arra, hogy keményen, egyenesen, erősen minősítsek, ha publicisztikát írok: de ne személyekkel, hanem személyek véleményével, cselekedeteivel tegyem ezt. Amikor pont azt akarja bárki elvenni sunyi gyanúsítgatásokkal – a hitelességemet – aminek megőrzéséért sokat tettem és áldoztam fel dolgokat, lehetőségeket, az le tud fagyasztani sajnos. A karaktergyilkosság elég zavaró. Ott ülsz mondjuk élő adásban, hazudnak rólad valamit, de nem tudsz mit csinálni, maximum azt mondod, hogy de hát ez nem így van! Egy állítás, egy tagadás, a néző szempontjából meg az jön le, hogy lehet benne valami, mert ugye nem zörög a haraszt. Miközben orbitális nagy hazugságot nyomtak be rólad a nyilvánosság elé. Ez méltánytalan, és aki ilyet tesz, azzal nem nagyon kell többet egy asztalhoz ülni.

Mégis elmentél az ominózus adás után egy újabb vitára Papp Réka Kingával a Csatt nevű, másik ATV-s műsorba. Miért?

Réka mondjuk nem hazudott személyesen rólam, »csak« a Mandinerről, de épp azért mentem, hogy rendbe rakjam magamban azt a rosszul sikerült adást. Sikerült. Végig tudtam mosolyogni a Csattot, elengedtem a fülem mellett, amit el kellett, majd amikor Réka észrevette egy idő után, hogy nem vagyok rá vevő, nekiesett a szintén ott ülő Stefka Istvánnak. Úgy torokra ment, hogy az valami egészen félelmetes volt, meg persze mulatságos is, úgyhogy mosolyogtam tovább.”