„A jelenlegi kurzus elitjének szimbolikus alakjai Habony Árpád, Mészáros Lőrinc és Andrew G. Vajna, akik az elmúlt években tettek szert egyre nagyobb befolyásra. Mi lehet az új elit sikerének titka? És hogyan lehetséges, hogy ők gyakorlatilag érinthetetlenek?
Az említett szereplők olyan tagjai az elitnek, akiknek hatalma és befolyása abból származik, hogy közeli kapcsolatban állnak a kormányzati elit fejével, azaz a miniszterelnökkel, a kapcsolat természete azonban más és más. A politikának az értelmiségtől való elkülönülését jól mutatja a hangsúlyozottan nem értelmiségi, de saját területükön profi politikai tanácsadók növekvő szerepe. Mészáros Lőrinc viszont nem ebben az értelemben befolyásos, ő inkább a jelenlegi kormányzó elittel összefonódott új gazdasági elit emblematikussá vált figurája.
A klasszikus elmélet szerint a demokrácia fontos ismérve, hogy az elit értékrendjét tekintve egységes, összetételét illetően pedig differenciált (sokrétű) legyen. Úgy tűnik, az egység kérdését komolyan veszi a kormány, a magyar elit homogén képet mutat. Hogyan látja a folyamatokat?
Az elit egysége akkor valósul meg, ha tagjai tiszteletben tartják a játékszabályokat. Vagyis nem kell az elitcsoportoknak ugyanazt gondolniuk olyan összetett jelenségekről, mint az Európai Unió, a nemzeti identitás vagy az egyházak. Ellenkezőleg, egy demokratikus társadalom elitje akkor egységes, ha az értékpluralizmus mellett is tiszteletben tartja a másik oldal véleményét: amikor a politikusok egymásra olyan delegitimáló jelzőket használnak, mint a hazaáruló vagy a náci, az nem ezt a képet erősíti. A differenciáltság mint másik fontos kritérium szerint a hatalmi pozícióban lévő elitcsoportok nem telepszenek rá teljesen az általuk képviselt társadalmi szférákra. A magyar társadalom elitjének konszenzuális egysége ezért nem valósult meg: egy szinte hegemón elitcsoport jellemzi, aminek a versenytársai gyengék és kicsik. (...)
A kormány gyakorlata végül is nem sokban tér el a korábban hatalmon lévő baloldali liberálisok gyakorlatától. A művészeti elit akkor is a kormányzati elittel azonos ideológiai nézeteket vallott.
Ebben a vitában két narratíva van. A jobboldali narratíva szerint a kultúrában korábban kialakult baloldali-liberális túlsúlyt csökkenteni kell, ki kell egyenlíteni. Ezzel szemben a másik oldal azt vallja, a korábbi túlsúly mintegy természetes állapot, ami azért alakult ki, mert a jobboldaliak eleve tehetségtelenebbek, nincs keresnivalójuk a kultúra döntéshozatalában. Ebből is látszik, hogy a művészeti elit esete azért különleges, mert régóta kialakult egy jobb- és baloldali tengely körüli belső ellentét. A belső törésvonalhoz képest az aktuális politikai beavatkozási kísérletek másodlagosak, ezeket a művészeti elit igyekszik is lerúgni magáról. A kormányzati elit beavatkozási törekvéseinek sikerességét illetően ezért szkeptikus vagyok. A kutatási eredményeim inkább arra utalnak, hogy a művészeti elit belső viszonyai sokszor akkor is erősebb tényezőnek bizonyulnak, amikor a forrásoknak az MMA által végzett elosztására kerül sor.”