Kényszerszinglik a nemzet kebelén

„Ha a politikában van költség-haszon elemzés, a döntéshozók bizonyára mérlegelték, hogy nemcsak jót tesznek a csokkal, de lelki sebeket is okozhatnak vele. Szerintem az így elveszíthető szavazatokat – igen helyesen – nem kalkulálták be, esetleg szükséges áldozatnak tartották, hiszen a demográfiai szempont érvényesítése nemzeti ügy, messze túlmutat 2018-on és 2022-n. (Volna még az alternatíva: új, frissen született magyarok helyett kész nyugdíjjárulék-fizetőket importálni a junckeri–merkeli kvótalogika elfogadásával; de ez hosszú távon a csok sokszorosába kerülne. Például a hazába.)

Mindazonáltal bölcs dolog volna valamiféle világos gesztust tenni az »önhibájukon kívül« gyermektelenek, egyedülállók, a »kényszerszinglik« irányába. Semmiképp sem pártolnám például Boros Imre közgazdásznak itt, lapunk hasábjain tett javaslatát, miszerint »azokat a nyugdíjba vonuló szülőket, akik adófizető gyermekeket neveltek, nyugdíjba vonulásukkor már régóta prémiumban kellene részesíteni; ez példával szolgálna a következő generációknak is«. Nem, nem szolgálna példával; illetve diszkriminatív példával szolgálna. Egyrészt nem venné figyelembe, hogy a gyermeket nem nevelő nyugdíjjogosultak is fizettek a nyugdíjjárulékon túl adót, amiből többek között azokat az iskolákat is finanszírozták, amiket ők – gyermektelenek lévén – garantáltan nem vettek igénybe, társadalmi szolidaritásukat pedig nyugdíjasokká válván nem viszonoznák. Másrészt parttalan vita kezdődne a premizálásról: ki nevelt és ki nem nevelt adófizetőt? Kaphat prémiumot, akinek a gyermeke külföldre távozott, meghalt, vagy egyszerűen nincs munkája, ezért nem tudott adófizetővé válni? Kapjon prémiumot az, aki elvált, és nem fizette a gyermektartást, börtönbe került, munkakerülő volt, esetleg verte a gyermekét, aki mindezek ellenére később becsületes adófizető lett? Ennyiből is látszik, hogy a prémiumot nem szabad a nyugdíjjal összekutyulni: akkor kell premizálni a szülőt, amikor éppen nevel; függetlenül attól, hogy a nevelésnek mi lesz a kimenetele az állam vagy a nemzet szempontjából. Utóbbi nem diszkrimináció, hanem legitim politika: meg lehet sértődni rá, demokráciában le is lehet szavazni, de pökhendiségnek nem lehet bélyegezni.”