„Az őslakosság hangulata a Németországba való kitelepítéssel kapcsolatban egyenesen elutasító volt. A község gazdái és munkásai a legmerevebben elzárkóztak a kitelepítéssel szemben. Könyörgés, sírás, jajgatás nem használt, családokat, rokonságot, barátokat téptek szét. (…) A vagonok fel voltak díszítve, a cseresznyefák éppen akkor virágoztak. (…) »Isten áldd meg a magyart!« – hangzott a búcsúzók és az ittmaradottak ajkáról, midőn megszólaltak a harangok. Sírás, zokogás, fájdalmas jajveszékelés közepette indult el a szerelvény az állomásról. A kitelepítetteket később szétszórva helyezték el Nyugat-Németországban. Sorsuk az első években volt a legsanyarúbb. Éheztek, fáztak. Ha a különböző karitatív szervektől segítséget nem kapnak, sokan éhen pusztultak volna. Ehhez járult még az erős honvágy, amit egyesek nem tudtak elviselni: öngyilkosok lettek. Az ’50-es években a honvágytól hajtva sokan, hogy láthassák szülőfalujukat, beutaztak Ausztriába, és onnan vonattal Lépesfalva–Ágfalva–Sopron–Németkeresztúr érintésével láthatták a falu határát. Ez a pár perc elég volt, hogy a haza utáni sajgás csillapodjon. A rokonokat, hozzátartozókat előre értesítették az átutazásról, így a vasút mellett felsorakozva várakoztak, hogy legalább egy rövid pillantást válthassanak egymással. Az osztrák mozdonyvezetők lassítottak ezen a szakaszon, de a határrendészet emberei gyakran elzavarták a helybelieket.”
(Böhm András, Ágfalva)
„Fiatal ember voltam, fuvarozó. A teherautómmal én is részt vettem az ide irányított rendőrök ellátásában, munka volt ez is, megélhetés, el kellett vállalni. A dunabogdányi kitelepítésekre az utolsó pillanatban került sor, akkor, amikor a nagyhatalmak már leállították a kitelepítéseket. A bogdányi dolog azonban valamiért Rajk László és testi-lelki jóbarátja, Lukács József személyes ügye volt. Igazi erdélyi falut szerettek volna csinálni a sváb falu helyén, ezért kellett volna innen kitakarodnia minden svábnak. Két kitelepítési lista volt, az elsőn ezerötszáz ember szerepelt. Kétszáz rendőrt és vagy harminc teherautót vezényeltek ide, azokkal akarták gyorsan, másfél nap alatt kiüríteni a falut, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntése ellenére még kicsempésszék az utolsó sváb transzportot az országból. A csehszlovák határon már nem is akarták átengedni a szerelvényt. Rajk orosz katonai szállítmányként mégis áterőltette. A határon mindenki egy sorszámot kapott, a hátára az volt írva: kutyanyelv. Ennyit ért egy ember akkoriban. A falubeliek persze maradni akartak. Mindenki próbált mentességet szerezni: igazolásokat gyűjtöttek, hogy nem voltak német katonák, nem léptek be a Volksbundba, ha német anyanyelvűek is, mindig magyarok voltak és magyarok is kívánnak maradni. Voltak, akik megtakarított pénzecskéjükkel próbálták megváltani az állampolgárságukat. Rajk aztán ezen végképp bedühödött: »Verjék ki ezeket innen egytől egyig!« – ordította, amikor meglátta a tanácsházán az összegyűlt tömeget, akik mind mentességet szerettek volna szerezni. Amikor az emberek meghallották Rajk ordítását, megijedtek, és fejvesztve menekültek az épületből kifelé. Szinte egymást taposták: kérvények, igazolások, táskák repültek szanaszét. Egy idős néni leesett a lépcsőn és elájult. A táskája kiborult, szovjet kitüntetések hullottak ki belőle. Kiderült, hogy a férje az első világháborúban orosz fogságba esett, átállt a Vörös Hadseregbe s ott magas rangú tiszt lett belőle. Nos, ennek a magas rangú szovjet tisztnek az özvegyét akarták kitelepíteni. Látni kellett volna Rajk arcát, amikor ez kiderült! Azonnal kórházba vitette az asszonyt, és persze törölte a listáról. Az ide irányított rendőröknek enni kellett, szállást kellett számukra keresni. Mindezt gyorsan, lehetőleg feltűnés nélkül. Volt a faluban egy jómódú építőanyag-kereskedő, Leschinszkinek hívták. Neki is mennie kellett volna. Megígérték neki, hogyha segít az emberek ellátásában, mentességet kap. Hogyne segített volna! Amikor aztán az utolsó transzportra került sor, Leschinszki nevét is olvasták. Szegény Leschinszki sírt, átkozódott, de semmi sem használt, mennie kellett neki is. Megátkozta azokat, akik majd a házába költöznek, amit egy élet munkájával épített. Úgy tűnik, fogott az átok, mert abban a házban azóta sem maradt meg igazán senki. Valahogy semmi sem sikerült azoknak, akik a Leschinszki falai között próbáltak boldogulni. Az emberekben viszont nagyon megmaradt, hogy Rajk nem tartotta be a szavát. A faluban még ma is mondogatják az öregek: Úgy tartja meg a szavát, mint Rajk László.”
(Bergmann Ferenc, Dunabogdány)
„Nem számítottunk arra, hogy minket is ki fognak telepíteni. Egyrészt, mert apám magyar katona volt, másrészt nem voltunk a listán. Sokan elrejtőztek, ezért kerültünk mi is sorra. Engem és anyámat kitelepítettek. Apám eközben hadifogolyként Szibériában volt. Hétfőn reggel öt órakor rendőrök kopogtak az ablakunkon. Azt mondták, csomagoljunk össze – a csomag nem lehetett több 40 kilogrammnál –, mert ki leszünk telepítve. A vonat a mözsi pályaudvarról indult. A katonák Pirnába vittek bennünket. Németországban magyar cigányoknak neveztek bennünket.”
(W.M., Mőzs)
„»Ha Isten velünk, ki ellenünk?« Ezt írtam a marhavagon oldalára, amikor megláttam az orosz katonát. Azonnal felismertem, ahogy ő is. Végem van, mama – mondtam édesanyámnak. Remegett minden tagom. A katona most nem volt részeg, anyámmal akart beszélni, hogy megkérje a kezem és elvigyen a Szovjetunióba. Anyám nagy nehezen lebeszélte erről. Még hónapokon át rémálmaim voltak a német gyűjtőtáborban.”
(Lang Theresia, Mosonszolnok)
„Két órát kaptunk, hogy összeszedjük a holminkat. Két óra alatt csak a legszükségesebbet szedte össze anyám. Heten voltunk gyerekek. Kenyeret, zsírt, egy kis húst, ágyneműt. Minden bútorunk, emlékünk ott maradt. Anyám csak egy képet kapott még fel, ami rólunk, gyerekekről az elsőáldozáskor készült. Nem volt irgalom.”
(Maria Kraus, Mosonyszentjános)
„A szomszéd faluból egy magyar gazda megígérte apámnak, hogy gondját viseli a kutyánknak. Apám boldog volt.”
(Maria Kraus, Mosonszentjános)
„A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben.”
(Pelczer Rudolfné, szül. Knáb Anna)
„Az életük értelmét vették el tőlük: a házat, a földet, amit egész életük munkájával építettek fel. A kitelepítés során talán ezért is voltak sokan apatikusak, akkorra már »csak« a hazájukat vehették el tőlük."
(Kammerer Teréz)
„A vagonban apámnak eszébe jutott, hogy nincsen vödrünk, ahová a dolgunkat elvégezzük. Ajánlkoztam neki, hogy visszaszaladok, de ő nem engedte. – Elvisznek az oroszok és soha többé sem látunk – mondta.”
(Kraus Maria, Mosonszentjános)
„16 éves voltam. Egyetlen éjszaka alatt felnőttem.”
(Lang Theresia, Mosonszolnok)
