Kedves ellenségeink

„A kétezres évek első évtizedének vége óta gyakran van olyan érzése a szemlélőnek, hogy mindent Orbán Viktor irányít a közelünkben. Ez nyilván vicc, de csak félig. Az nem kérdés – még ha ellenfelei önmaguk erejét-tudását önként degradálva elutasítják is ezt –, hogy a magyar miniszterelnök bír az előre gondolkodás ritka és hasznos képességével. Ez óriási előny számára itthon és immár nemzetközi kontextusban is. Számításai nem jöhetnek be mindig – egy példa: biztos, hogy a 2002-es választási vereség váratlanul érte –, de amikor megtervez valamit, majd végrehajtja a tervet, igyekszik kalkulálni a cselekvés közép- és hosszú távú hatásaival. Orbán Viktor nem reagáló, hanem alakító politikus. A világpolitika folyására persze szerény a hatása, de a tervezés így is hasznos: ami nem jön be, azt még mindig lehet korrigálni, ha meg bejön, nincs más teendő, mint elégedetten betakarítani a termést.

De van itt még valami. Ha a globális mozgások irányát nem is befolyásolja a magyar miniszterelnök, azt igen, hogyan viszonyulnak ezekhez hívei és rajongói. Képes elérni, hogy vele tartsanak akkor is, ha harcos a kedve, és akkor is, ha barátságos. Ezt nem lekicsinylően mondom, hanem viszonylag természetesnek tartom. Az embereknek szükségük van iránytűre, és olyan emberre is, akinek jól áll a kezében ez az iránytű. Akinek el lehet hinni, hogy észak északra van, sőt szélsőséges esetben azt is, hogy délre. Nyugtalan időkben ez mindig könnyebben megy. Hogy miért érdekes ez? Azért, mert nemcsak Magyarország önképét határozza meg, hanem pozícióját is – Európában és a világban elfoglalt helyét. Az elmúlt huszonhat év alapján elmondható: amikor baloldali kormányok voltak hatalmon, akkor az ország mindig kisebbnek látszott, mint amekkora. A kulcsszó az alkalmazkodás volt. Amikor viszont Orbán Viktor van a kormánynál, hazánk nagyobbnak próbál látszani a méreteihez képest. Ez az alapállás parodisztikus hepciáskodásnak is tűnhetett nemegyszer, 2015-ben azonban kézzelfogható eredményeket hozott. (…)

Vlagyimir Putyin népszerűsége, és az, hogy a jobboldal egy része meggyőződéses atlantistából oroszbaráttá lett, nem azzal magyarázható, hogy elfelejtették, milyen volt a szovjet blokkban sínylődni, és tömegek lettek volna hirtelen, tiszta szívükből KGB-sek. Ez főként a súlyos jelenségekkel szemben gyámoltalan, de a magyar miniszterelnökkel szívesen kekeckedő – vagy ilyennek láttatott – nyugati politikának köszönhető. Inkább ellendrukkerség, mint drukkerség, és vastagon benne van maga Orbán is, aki ezt a nyugati politikát szívesen ábrázolja ellenfeleként. Hogy Vlagyimir Putyin a médiában ráadásul tökös fickóként tűnik fel, aki dettó rosszalló pillantásokkal bombázza ugyanazt a Nyugatot, az a kirakó utolsó eleme.”