„’56-ot idén Göncz Árpád elviszi magával az Óbudai temetőbe. Az állami vezetők befogadására szolgáló Nemzeti Sírkerttől távolra, ’56-os társai közelébe. Oda, ahol Bibó István, Litván György, Vásárhelyi Miklós nyugszik. November 6-án hozzájuk csatlakozik. A hozzájuk méltó, egykoron bitóra esélyes, élvonalbeli ’56-osnak és demokratának, a mai kurzus gyűlöletére érdemes Mécs Imrének adott szót, és egyházuk legemberibb arcát hordozó Várszegi Asztrik főapátnak.
Nem adott esélyt a képmutatásnak, mellyel Áder János és Kövér László kincstári »gyászközleményei« íródtak, miközben a kurzus szócsövéből az az ordas hazugság folyik, hogy Göncz Árpád ifjúságától kezdve »a történelmi jobboldalon« tevékenykedett, mígnem az első szabad választások után »a posztkommunista utódok... szembefordították természetes szövetségeseivel és a nemzet jelentős hányadával«, s ezzel »megfosztották attól, hogy az egész társadalom nagy népszerűségnek és közszeretetnek örvendő államfője legyen«. Nyilván ellentétben a népszerű és közszeretett Áder Jánossal, aki persze Kövérrel együtt azok közé tartozott, akik ama szembefordulás idején Göncz Árpád oldalán álltak, s a nemzet ugyanazon »jelentős hányadával« »fordultak szembe«, mint a demokrácia normáit védő elnök, akit azóta a demokrácia normáival együtt megtagadtak.”