Kettőt rúgtunk Feröernek, olyan mint egy álom

„Ezerkilencszázkilencvenhét didergő őszén ott fagyoskodtam én is Helsinkiben a lelátón, amikor szintén szenzációs eredményt elérve, hosszú ínséges éveket követően, végre odaértÜNK egy rangos világverseny előszobájába. Térképre helyeződtünk mintegy. Ami a valóságban persze úgy történt, hogy az utolsó utáni percet követően a finn kapus rárúgta a saját hátvédjének hátára a labdát, amely így az ő kapujukba vánszorgott, így MI mehettünk pótselejtezni. Ahol aztán több száz tonna súllyal száguldott szembe velünk a valóság a jugoszláv válogatott képében. Tehát, ha én a focit valamiféle nemzeti értékmérőnek tekinteném, és önképünk illetve nemzetközi imázsunk szempontjából fontosnak tartanám, akkor nagyon annak szorítanék, hogy ne kelljen komoly csapatokkal komoly meccsen játszani.

Újságíróként pedig inkább hűteném a kedélyeket, a közönség hosszú távú figyelmének fenntartása, bipoláris állapotingadozásainak elkerülése érdekében a realitásokat igyekezném hangsúlyozni. Hogy a legjobb magyar játékosok is legföljebb közepesen jegyzettnek számítanak Európában, és hogy közpénzzel teletömött klubcsapataink már augusztusban (már amelyik megérte) könnyes búcsút intettek a nemzetközi küzdelmeknek.

Ám, hogy az illúziók mindig legyőzik a valóságot, annak az az oka, hogy mifelénk a foci nem játék, nem üzlet, hanem – szemben a szívsebészettel vagy a kortárs irodalommal – ügy. Ez persze rosszat tesz magának a focinak is, mert ennek következtében folyamatosan kizárják a belső versenyt, a tiszta megmérettetést, így végzetesen legyengítik a sportág immunrendszerét, és konzerválják a lehetetlen és korrupt viszonyokat. Hiszen mindig van olyan Nagy Magasztos Nemzeti Cél, amelynek érdekében a szőnyeg alá kell söpörni a problémákat. Nagyon régóta ez megy, és a magyar futball hatvan éve csúszik lefele, csak éppen igen magasról indult el a lejtőn. Aki jót akar az országnak, és jót akar a sportnak, az elfelejti, hogy utóbbinak önmagán túlmutató jelentősége van.”