A pedagógusokat megverik, ugye?

(Paidagógosz: görög szó, jelentése „gyermekvezető”. A klasszikus kori Athénban a paidagógosz az a rabszolga volt, aki a gyermeket az iskolába vitte, majd onnan hazakísérve felügyelte otthoni tanulását is.)

Azt, hogy pedagógusokat bántalmaznak, sajnos már tapasztalhattuk, láthattuk, hallhattuk a médiában. McCoy könyve és Pollack ebből készült filmje (A lovakat lelövik, ugye?), nyomán ugyan most még megállapíthatjuk, hogy a pedagógusokat nálunk nem lövik le, pedig a „művelt” világban erre is akadt már néhány hitvány, rossz példa.

Egyelőre, szerencsére csak néhány. Bár olykor még „csak” megalázó fenyegetődzések formájában kopogtat iskoláink kapuján ez a rettenet.

Ez a harc lesz a végső, csak összefogni máááár....

A hazai pedagógusok „hátrébb csúsztatását” alapvetően meghatározta a múlt rendszer kínos, hosszú évtizedekig működő ostoba forgatókönyve. Ez volt a „fényes kezdet”, a „szocialista tábornak” nevezett birodalom egyik kétes dicsősége. Ebben a furcsa világban zajlott le az iskolák nevezetes pártprogramba sorolása, ami egy csapásra a nemzet napszámosai tiszta arcának, egyéniségének a háttérbe szorítását is jelentette.

Az új rendszerben a pedagógus szerepe gyökeresen megváltozott: téeszeket szervezett, lakóhelye szocialista átalakulásának is – sikertelen – felelőse volt, kötelessége volt továbbá – saját felfogásától függetlenül is – az ateizmus terjesztése és a szocializmus példamutató építése. Ha akarta, ha nem. Többnyire nem akarta, akkor szándékát rejtve – mégis belekényszerült ebbe a sok „kitüntető” feladatba. Rangja viszont megnövekedett  szerepkörével ellentétesen a társadalom nem nyilvános, de tobzódó előítéleteiben egyre mélyebbre süllyedt, és mind anyagi, mind pedig társadalmi helyzete szempontjából reménytelenül devalválódott... A folyamatnak komoly következményei ma is hatnak: Gárdonyi szelíd jelzője, a „falu lámpása”, sokszor mára ironikus jelentést kapott, valamennyiünk kárára és szégyenére.

Alacsony bérek, negatív kiválasztódás, fejkvóta

Pedagógusainknak a legtöbbet tán az általános alulbérezés ártott. A nevetségesen alacsony, gyakran megalázó mellékállásokra kényszerítő fizetések negatív kiválasztódást eredményeztek a tanárok társadalmán belül. Az eredmény? – egy olyan oktatási rendszer, amely alulképez, és egyre mélyebbre szorítja le a követelményküszöböt. És íme, a relativitás csodája, a mélynél mindig van még mélyebb, így eljuthatunk egészen akár az abszurd analfabetizmusig.

Szétzilált oktatási rendszerek szerveződtek és szerveződnek ma is. Fejpénz alapon működő oktatási szerkezetünk a minőségi elvárhatósággal szemben a mennyiségi mutatókat részesíti előnyben. Az iskolákban megbukni nem lehet, hiszen eleve kevés a tanuló, és az iskola a létszám szerint kapja a juttatást, a költségvetését. A következmény a szellemi és erkölcsi nevelés eredményeinek előre jelezhető csökkenése. Vagyis a pedagógiai csőd. 

A negatív kiválasztás, kiválasztódás még a díszmadár tenyészetekben is a lepusztulás fenyegetését hordozza magában. Civilizációnk történetében emberi viszonylatban többször is találkozhattunk ennek a jelenségnek a keserves következményeivel.

Pedagógus csak végső esetben

Évtizedek óta a pedagógusok nagyobbik része már nem hivatástudatból vállalja a szellemi proletár sorsot, hanem, mert esetleg más felsőfokú oktatási intézménybe nem juthatott be. Vagy a káder-kapcsolatok hiányában választhat így, vagy nagyrészt, a felvételi vizsgákon mérhető tudásanyag elégtelen voltából jutott ide. A diákok zöme ezért csak a végső esetben törekszik a még mindig rosszul fizetett pedagógusi pályára. Bár az újabban beindult pedagógus életprogram reményeket ébreszthet bennük.

Ebből a szerencsétlenül vonszolódó helyzetből automatikusan feltételezhető az alulképzettséget borítékoló iskolaügy intézményesedett világa, a minőség akut hiánya. 

A pedagógus eredetileg oktatott, nevelt, és környezetének munkájával, áldozatkészségével, életmódjával példát mutatott. Ez volna most is a küldetése. Még akkor, ha az a közhely, hogy a legnagyobb érték a gyermek, társadalmunkban mára már devalválódott. Jelenleg a kacsalábon forgó villák, méregdrága autók, nyaralások, és egyéb státuszszimbólumok kavalkádjában, a sznobizmusnak e gyilkos celeb-fesztiválján ez az elvárás már a visszájára fordult. A gyermek, a család a lecsúszottságot szimbolizálja, csak ezt tapintatosan és hivatalosan, egyelőre még nem tesszük közhírré. Másutt a rövidtávú társadalmi feltörés, és az erkölcstelen gyors karrier akadálya, vagy egyenesen egyik fő ellensége. Az ostoba, rövidlátó és hosszú távon öngyilkos gondolkodás hatását tapasztalhatjuk iskoláink üres padsorai láttán, Mégis, általában megkíséreljük figyelmen kívül hagyni a valóságot, különféle magyarázatokat találván nem is gondolunk rá. Legyintünk, mondván, az együtt gondolkodás a nihilistákkal reménytelen, a csökött butasággal pedig eleve felesleges.

Pedig mai életünkben, a leghedonistább elvárások árnyékában sem lehet senkinek sem mindegy, hogy halála után mi az, ami majd utánunk marad. Kacatok, másodlagos értékűre csökkenő, akkor már az utódok szemében is egyre korszerűtlenebbnek tűnő életterek, tárgyak – illetve/vagy egy értelmes, erős nemzedék? Egy nemzedék, amely a jövő lehetősége lehetne fecsérlő világunkban.

Hogyan tovább?

Nincs igazi jövőképünk. Ez volna az igazság, és ez volna eddigi kapkodó gondolatmenetünk, tervezéseink végeredménye. A jövőképektől babonásan tartunk, rosszak a tapasztalataink a szocialista utópiák képzelményeiről, vagy a liberális „új” utópiák beteljesülhetetlen világairól. Mert, ugye, a nihilista álfilozófiák és életbölcsességek árnyékában nem is lehet vonzó jövőt festegetni a képzelet vásznára.

Pedig elgondolkodhatnánk azon, hogy a mai világunkban felnövekvő nemzedékek, így a minket követő nemzedék is: igen a gyerekeink, unokáink, a mi utódaink mit tudnak majdan kezdeni az akkorra már feleslegessé váló kacatjainkkal. Az elavuló lakásainkkal, villáinkkal és berendezésükkel, autóinkkal, híradás és komputer technikai csecsebecséinkkel. Mi lesz ennek a sok felesleges kacatnak rövid évtizedek múlva az értéke? És majd mit kezdhetnek szellemi örökségünkkel, a filozófiai blődlikkel, a piac „igazságos” uralmával, a multi-kultival, a Fukuyama-i történelem végével, a profit egyedüli értékmérő szerepével.

Ennél már csak az izgalmasabb kérdés, hogy csökkenő népesség mellett a labilis társadalmi egyensúly árnyékában mi lesz utódaink értéke, akiket ma nem a legválogatottabb, nem a legjobban képzett, értelmiségi rétegre (mély tiszteletem a kivételeknek!) bízunk. Sőt! Eközben az iskoláinkkal az új kísérleti módszertanok hatására, az oktatás jelenleg is csökkenő hatásfoka, tovább romlik, mint ahogy ez a hajdani „kakaó-biztos” iskolai számítógépek korrupció gyanús bevetése hatására is történhetett.

De, ha még ez mindig kevés volna, az iskolákat sorra érik csapások, mind gazdasági, mind módszertani (akár például bolognai szerkezet fura, kényszerű változtatásai) végig nem gondolt szintjén.

Érdemes volna összevetni akár a régi klasszikus gimnáziumokban elérhető relatív tudásszintet, annak társadalmi megbecsültségét, a maival. Összevetni a klasszikus pedagógiai módszereket a mai modern pedagógiai módszerek eredményességével. A régi pedagógia bizony kényszerítő eszközökhöz is nyúlt és az ezen alapuló iskolarendszerünk eredményessége általában sikeresnek értékelhető volt. Az új módszer és stílus, a kényszermentes pedagógia, a gyermekember alaptermészete következtében eredményeiben sajnos silányosodást mutat. Mert ugye, melyikünk tanulta volna meg annak idején az euklideszi axiómákat vagy az egyszeregyet, ha nem kényszerítik rá?

Talán mégsem a legjobb módszer a kényszerítés bizonyos eszközeinek kiküszöbölése a pedagógia korszerűsödésének folyamatában. Fázó őseink még a tűz csiholására is rá kellett, hogy kényszerüljenek. Kényszer nélkül nem jutottunk volna el sem a kőbaltáig, sem a komputerig. Talán mégis csak el kellene gondolkodni az anarchia és a szabadság arányain az oktatási és nevelési folyamatban. Egyes etológusok szerint az állatvilág csúcsragadozói ösztöneikre hallgatva nagyon jó anyák és remek nevelők is egyben. Tán a macskafélék a legjobbak az állatok között. Mégis alkalmaznak kényszerítő eszközöket kölykeikkel szemben. Az állatvilágban olykor az embernél bölcsebb ösztönök irányítanak, és úgy tűnik, hogy mégis jól működik ez a rendszer. Ha az oroszlánkölyök az anyja szeme felé kap a körmével a játék hevében, kap egy pofont. Anyai pofont, de pofont. Olykor ilyen, állatian egyszerű ez. És ez itt nem a követendő példa, még akkor sem az, ha vannak bizony hasznos tanulságai. Az oroszlánmama szeme világa nem sérülhet, vadásznia kell, etetnie kell utódait, különben éhen vesznek. Nem a pofon mellett szólok tehát, hanem az anyaoroszlán státuszának sérthetetlenségét védem! Nem a pofont propagálnám tehát, csak az emberien egyszerű és célszerű oktatási rendszer és filozófia hiányát érzem roppant veszélyesnek.

Ha egyes diákok és szüleik részéről divatos is lett a pedagógust fenyegetni, úgy tűnik, újkori rabszolgáinkat egyelőre még nem verik meg.

De már látni a káosz előjeleit.