Menekülünk

„Hogy első körben nagyjából e két álláspont között választhasson mindenki, aki beszáll a közéleti diskurzusba a buszon vagy az újságban, abban elévülhetetlen érdemeket szerzett Magyarország kormánya. Először visszataszító plakátkampányával, amellyel azt üzente: erkölcsileg vállalhatatlan embereknek segíteni. Pedig erkölcsileg csak az vállalható, ha nem hagyjuk magukra azokat, akiknek nálunk sokkal nehezebb. Ez a humanista minimum. Az külön pikantériát ad a történetnek, hogy az oly erősnek hirdetett magyar állam, amelyről Orbán Viktor ódákat szokott zengeni, úgy csuklott össze a probléma súlya alatt, ahogy a magyar falunapipart megrengette Kis Grófo előadóművész feltűnése. Ma nincs a menekültügyben olyan feladat, amelyet az állam meg tudna oldani. Magyarul informál angolul sem értő embereket arról, hová kell menniük, nem segíti, de nem is irányítja őket, miután megállapította: illegálisan lépték át határát. Kormánypárti politikusoktól annyira telik, hogy a Facebookon rettegnek, aztán örülnek a lájkoknak.

Ám a másik oldalon politikusok és értelmiségiek is eszmélhetnek, mert a menekülésre alkalmasnak remélt gumicsont-teóriát masszívan cáfolja, hogy minden nap ezernél több menekült érkezik. Ha feltételezzük, hogy egy évig változatlan marad a nyomás, ez idő alatt több mint 350 ezer ember halad majd át az országon. Aki szerint ilyen irdatlan, lényegében kontrollálatlan tömeg nem jelent biztonsági kockázatot az Iszlám Állam hódítása idején, az közéleti rövidlátó. Ha ehhez hozzátesszük, hogy egyre több konfliktuszónában egyszerűen nincs jelen állam, nem várhatjuk azt, hogy a menekültáradat majd hirtelen megáll. Afganisztán például a minap bezárta budapesti követségét, ezzel is jelezve, hogy az afgán állam szinte működésképtelen.”