A színház is a párbeszéd a színpad és a közönség között. A közönség kiszolgáltatottabb helyzetben van, viszonylag passzív résztvevője a művészi élménynek. Mégis elviseli (egyelőre) a hangtani hamisításokat, a mindennapi beszédközegében is ez sűrűsödött (kondicionálódott).
Nem a helyzethez alkalmazott, a szerepformálásból eredő modoros beszéddel van gond, hanem az alappal. A színész, a beszélő nyelvi kultúrája, hangtani ismereteinek alkalmazása a lényeg. Ez a kulcs az egyetemes nyelvi érthetőséghez, a szöveg üzeneteinek továbbításához, valamint a másodlagosnak mondott művészi üzenetek közérthető továbbadásához. A színház közönsége egy idő múlva rosszul viselheti el a zavaros üzenetek halmazát. Kopik a közönség figyelme, csökken a készsége az üzenetek befogadására, az együttműködésre, a közös alkotásra és egyre nehezebben és ritkábban jut el a katarzisig. Helyette a hamis érzelgése alakul ki, mint a sznob fércművek és a giccs hatásmechanizmusa folytán, rontott élményben részesül: a katartikusnak szánt élmény jobb esetben elutasításba torkollik.
A legszenvedélyesebb, legőszintébb szándék is visszájára fordul és az üzenet öngól. Összezúzza a legemberibb alkotó álmainkat és etikánkat veszélyezteti. Nincsenek kis és nagy hamisságok, ahol hazugság van, ott hazugság van.
Tán a sznobizmus „jótékony” közreműködésével sikerül lepusztítanunk anyanyelvünk egykori zenéjét, dallamait, eredendő akusztikai színességét. Ezt a beszédmodort egy téveszme hajtja: ez a szebb, emelkedettebb, magasabb rendű módja a beszédnek. Aki így szólal meg, az már jutott valahova…
Érthetetlen, hogy saját magunknak, saját tv és rádió-adásainkban, színpadon és emelvényen, egyáltalán, miért nem fontos saját anyanyelvünk, miért mindegy a romló állapota?
Most hosszú felsorolás következhetne a nyelvi vétségekről, amikről annak idején Montágh Imrétől – Grétsy Lászlóig és kifinomodott hallású zenei zseni, Kodály Zoltánig értekeztek a nyelvészek. Kodály korábban az eredetileg kétféle „e” hangunk kiejtésének jelölését is javasolta, hiszen értelmezés-meghatározó szerepe is van túl a zenei gazdagításon (hisz a szerelem /érzelmi jelenség/, de /ha a kerékpárom/ szerelem értelme csak az e hang hangszínváltozásával különböztethető meg). És ez csak a hangtan felülete. A hangsúlyról, beszéddallamról még nem is szóltunk. Pedig lassan már egy rövid tv- vagy rádióhírben néha több nyelvi vétség lakozik, mint információ.
Nagy színészek, és nagy bemondók: Básti Lajos, Somlai Artúr, vagy Bőzsöny Ferenc és még sokan mások legendás beszédtechnikájáról sem szóltunk, ami egy pillanatig sem zavarta őket sem a szerepformálás, alkotás, hírközlés közben. És ne gondoljunk megbocsátó toleranciával a Kádár- korszak egyetemes munkás-paraszti „suk-sük”-öléseire, az elvakult nyelvölésre, a beszédgyilkolására sem!
A közlekedési vétség nyilvánosan büntethető! Ugyanakkor, hallgatom az elszaporodott rádió és tévé-adók botcsinálta bemondóinak elviselhetetlen beszédstílusát. Nekik nem volt szükségük sem jogosítvány-vizsgára, sem az utólagos büntetés (nota bene: kirúgás) nem veszélyezteti piszkos nyelvi dagonyázásukat. A celebek nyelvi műveltségéről pedig, mint az állatorvosi lóról, többé ne is szóljunk, felesleges – legalább annyira felesleges, mint a jelenlétük a médiákban.
Nem tudom, nem tudjuk néhányan (remélem sokan) megszokni nyelvünk ilyetén való hangtani (és egyéb) rongyolását. Pedig a reklámok húsz éve már a színvonaltalan közbeszédre kondicionálnak, jobb érzésű embereknél már tán elérték azt az ellentétes hatást is, hogy pont azt és pont ott nem vásárolják, amiről a primitív hőbörgők a reklám színvonaltalan forgatókönyvében zengedeznek. Bár eljutnánk idáig a közbeszéd gyakorlatában például a hangtani szabályokkal, hogy kerülnénk végre az általános nyelvrontást, a nyelvi lepra divatját.
Szó, mi szó, a nyelvrontóknak meg béke a stílusukra.