„Az Európai Közösség létrejöttét nagyban segítette a külső (szovjet katonai) fenyegetettség, amely szükségszerűvé tette a legyőzött Német- és Olaszország erőforrásainak a közös gazdaság és védelem körébe történő bevonását és fejlesztését. Így semlegesítette a revansista tendenciákat és egyenjogúsította a megszállt vesztes országokat. Európa kétfelé szakítottsága és a hidegháború később is hajtóereje maradt a közösség bővítésének, még úgy is, hogy ennek érdekében komoly – a mediterrán országokat – felzárkóztató mechanizmusokat (és transzfereket) kellett működtetni. A bizonyos erők és államok részéről eredetileg részben kényszerű együttműködés végül olyan sikeresnek bizonyult, hogy a létrejött közös piac a külső fenyegetés mérséklődésével, majd elmúltával is nemcsak egyben maradt, de a kooperáció egyre mélyült, valamint újabb és újabb tagállamok csatlakozásával szélesedett.
A négy alapszabadság (az áruk, szolgáltatások, tőke és a személyek szabad áramlása) érvényre juttatása olyan piaci, méretgazdaságossági előnyökkel járt, amelyek minden résztvevőt meggyőztek arról, hogy az ezen előnyökért korábban folytatott háborúskodás teljesen értelmetlen. A belső vámok eltörlése, ezzel egy időben a külső vámhatár megőrzése, a külvilággal folytatott kereskedelem tudatos szabályozása egy nagy (egyre bővülő) és hatékony piacot hozott létre. A huzamos békés együttműködést elősegítette, hogy a létrejövő többcentrumú államközösség lehetőséget biztosított a gyengébbeknek a gazdasági önvédelem egy bizonyos szintjére, elsősorban az önálló adó- és pénzpolitika révén. Ennek leghatékonyabb eszköze az önálló monetáris politika volt: a gyengébb országok valutájuk árfolyamának szükség esetén alkalmazott gyengítésével meg tudták védeni magukat a kóros külkereskedelmi hiánytól, és segítették az állam finanszírozását. Az újraelosztás mértékének meghatározásával pedig saját adottságaiknak, tradícióiknak megfelelően gondoskodhattak a társadalmi kohézió és mobilitás fenntartásáról, amihez a felzárkóztató mechanizmusok révén a közösségtől forrásokat is kaptak.
Az államokon belüli költségvetési, illetve az államok közötti transzferekről bebizonyosodott, hogy az alacsonyabb vásárlóerejű rétegek, illetve régiók fizetőképes keresletének növelésével és közel állandó szinten tartásával nagy hatású gazdasági stabilizátorként is működnek. Ez volt a több évtizedes, válságperiódusoktól meg nem szakított gazdasági prosperitás egyik fő garanciája. Így a szubszidiaritás végeredményben a területi vitákat és az államok közötti háborút, a szolidaritás a belső feszültségeket és a forradalmakat segített megelőzni.
Az Európai Közösség, majd Európai Unió mindezek miatt a történelemben talán sosem volt hatékonyságú »birodalmat« hozott létre, amelyből nem kikívánkoztak a »provinciák«, hanem folyamatosan bebocsátásért zörgettek, és még mai, ellentmondásos, válságosabb periódusában is zörgetnek a kívülálló államok. Mi több, még azon kevés állam, amely egyedülállóan előnyös helyzete folytán távol tartja magát a formális csatlakozástól (Svájc, Norvégia), különmegállapodások révén részesülni kíván a gazdasági közösség előnyeiből. Van tehát mit veszítenünk – igaz, ha nem találunk megoldásokat az újabb keletű szétfeszítő erők kezelésére, mindezt el is veszíthetjük.”