A nőket érő munkaerő-piaci diszkriminációról

„A munkához jutással kapcsolatban közismert tény, hogy a nőket a gyermekvállalás akadályozza a leginkább. Egy 2007-es kutatás eredménye szerint a gyermekvállalás a nők foglalkozatási esélyét 37 százalékkal rontja, míg a férfiakét éppen ellenkezőleg, 8 százalékkal növeli. 2011-ben készült el az Egyenlő Bánásmód Hatóság kutatása, amely »A munkáltatók munkavállalói kiválasztási gyakorlata a diszkrimináció tükrében« címmel jelent meg. A kutatás célja az volt, hogy felderítse a hátrányos megkülönböztetés gyakorlatának okait és összefüggéseit, így szerves részét képezte az állásinterjúkon elhangzó tiltott kérdések témaköre is. Ezek a munkavállaló családi állapotára, korára, gyermekvállalási terveire, gyermekeinek számára és korára vonatkoznak. Eredményeik szerint jellemzően a köz- és versenyszférában képezik az interjú részét, a civil szervezeteknél kevésbé. A gyermekek számára vonatkozó kérdést legnagyobb arányban (57 %) a közalkalmazottnak jelentkezők esetében tették fel, a versenyszférában »mindössze« a szervezetek egyharmada kíváncsi erre. Szintén a közalkalmazottak vezetői körében jellemző a gyermekvállalási tervek megismerésére irányuló kérdés, a versenyszférában a vezetők ötöde teszi fel a kérdést a jelöltnek (EBH, 2011b). A tiltott kérdések feltevésnek általános oka a jelentkező alaposabb megismerése, ugyanakkor belátható, hogy egy állásinterjún az anyaságra, vagy az apaságra vonatkozó kérdés nem jelent érdemi információt a jelölt személyes kvalitásaival kapcsolatban, de könnyen okot szolgáltathat arra, hogy a jelentkező elessen a megpályázott pozíciótól.

A munkaerő-piacon tapasztalható nemi diszkrimináció másik területe a nők vezetővé válásával, munkahelyi mobilitásával kapcsolatos hátrányos helyzet, amelyek az amerikai szakirodalomból üvegplafon és ragadós padló néven átvett jelenségek.

A ragadós padló a horizontális szegregációhoz kapcsolódik. Az elnevezés azt a tendenciát ragadja meg, amely szerint a gazdaságilag aktív nők többsége az alacsony presztízsű, kevés fizetéssel járó munkahelyeken kényszerül elhelyezkedni, amelyeket alacsony mobilitás jellemez. Az előrelépési lehetőség hiánya, illetve elenyésző mértéke miatt a nők beleragadnak ezekbe a foglalkozásokba, s azok, akik valahogyan mégis képesek kiszakadni ebből a környezetből, üvegplafonba ütköznek. (…)

A nőket érő munkaerő-piaci diszkrimináció megnyilvánulási területeinek bemutatásából az derült ki, hogy a nők nehezebben kapnak munkát, szakmai előmenetelük, munkahelyi mobilitásuk akadályozott, bérhátrányuk kimutatható, és gyakran vannak kitéve szexuális zaklatásnak. Érdekeik hatékony képviselete nem valósult meg, a hatalommal rendelkezők (főleg férfiak) mindeddig nem tudtak eleget tenni e hátrányok leküzdéséért. Ahhoz, hogy a nők maguk is döntéshozó pozíciókba kerülhessenek, eszközként szolgálhat a nemi kvóta. Annak ellenére, hogy ezt önkéntes alapon bárhol, többek között a politikában és a versenyszférában is bevezethetnék, alig találunk rá példát. A nemi szerepekhez tapadó sztereotípiák leküzdéséhez és a tényleges egyenlőség megteremtéséhez azonban a legfontosabb az lenne, hogy végre szembesüljünk a diszkriminációval. Azzal, hogy mindenki részt vesz benne: az is, aki csinálja, és az is, aki elfogadja.

Sem a feministák, sem a nők hátrányos helyzetével foglalkozó szakemberek, sem a társadalmi kezdeményezések nem azt akarják elérni, hogy a nőket erőszakkal kényszerítsék bele olyan pozíciókba, amelyeket nem akarnak betölteni. Mindannyian a lehetőségért küzdenek. Olyan társadalmi viszonyokért, amelyek nem bélyegzik meg a fiúsnak tartott szakokra jelentkező középiskolás lányokat, nem nevezik »törtetőnek« és »agresszívnak« az ambiciózus női munkatársakat, és úgy általában, nem próbálják meg az érintetek helyett eldönteni, hogyan kellene viselkedniük, élniük mindennapjaik során.”