„A hazai plakátletépők tehát semmi egyebet nem tettek, mint állampolgári engedetlenséget tanúsítottak egy olyan politikai kampánnyal szemben, amelyről ugyanúgy vélekednek, mint az EP-képviselők túlnyomó része. Persze a Fidesz strasbourgi frakciója szokásához híven ezúttal is a baloldali, liberális és zöld szavazatok többségének tulajdonítja a határozat elfogadását, csakhogy ez nem igaz: ha a voksoláson jelenlévő néppártiak közül nem támogatják szép számmal a dokumentumot, illetve kevesebben tartózkodnak, akkor az elmarasztalás nem megy át a plénumon. A kormány plakátjai tehát tartalmukat tekintve az unió parlamentje által „igazoltan” vállalhatatlanok; bár ennek megállapításához a magyar tiltakozóknak a legkevésbé sincs szükségük európai bizonyítványra.
Amikor Kósa lenácizza őket, cinikusan nem akar tudomást venni az eltávolított avagy megrongált plakátok üzenetéről – jóllehet maga is tisztában van azzal, hogy mint mindig, most is a tartalom a lényeg. Mert a plakátrongálás nem valami elvont fogalom: érdemi kérdés, hogy mit hirdet a plakát. Ha például náci hirdetmények kerülnének az utcára, azokat feltehetően még Kósa sem tekintené sérthetetlennek. Mármost a magyar kormány éppenséggel olyan szlogeneket visz a nyilvánosság elé, amelyek kirekesztőek, fenyegetőek és gyűlöletkeltők - éppen ezért ütköznek az európai normákkal, az alapjogi chartával és persze az emberiességgel. Szóval maradjunk annyiban, hogy nem igazán szerencsés, ha ez a kormányoldal náci allúziókat emleget.
És az is méltánytalan, ahogyan némely politikai elemzők lesajnálják az úgynevezett »plakátharcot«, mint a honi politikai élet csököttségének termékét. Mert ebben a küzdelemben a felek indítéka nagyon is különböző; a kormányé ugyanis eleve nélkülöz minden moralitást. Ezt nem ártana észben tartani, mert ha a két tevékenység – vagyis a kormány plakátjainak kiragasztása meg azok letépése – között nem teszünk különbséget, azaz egy kalap alá vesszük a plakátolókat a velük szemben protestálókkal, akkor valójában lemondunk a politikában igenis nélkülözhetetlen értékkategóriákról. Ez a felfogás persze nem újdonság egyes magyar politológusok munkásságában, noha most megint egyszer nyilvánvaló, igazában mennyire értelmetlen az ilyesféle »objektivitás« – hiszen napnál világosabb, hogy a korlátlan eszközökkel támadó kormányzati szuggesztióval szemben csak olyan fellépésnek van értelme, amelyik láthatóvá is teszi a tiltakozást. És ne feledjük az eszköztár alapvető egyenlőtlenségét: míg a hatalom számlálatlanul költekezhet, addig az ellenvélemények képviselőinek nem telik erőteljes vizuális demonstrációra. Kézenfekvő volt, hogy először nem tehettek mást: megkísérelték eltüntetni a plakátokat.”