„De nemcsak a DK-nak s a Jobbiknak egy a hangja, hanem az egész palettáé. Egyetlen körülményre nem tért ki semelyik formáció: hogy a magyar lakosságnak – amelynek a nevében deklamálnak – mi az álláspontja minderről. Mintha egy alternatív valóságban, párhuzamos világban kalandoznának, ahol egészen mások a statisztikai adatok. Ahol a polgárok nem szavaztak évek óta semmiről, nincsen rezsicsökkentés, nem szűnt meg az infláció, nincs többszázalékos gazdasági növekedés, nem nő a lakossági fogyasztás, a költségvetési hiány nincs minimalizálva, és nem nőne immár a versenyszférában is érdemben a foglalkoztatás. Egyáltalán: olyan ország képét vetítik elénk, amelyben gyakorlatilag mindenki valamelyik ellenzéki törmelékpártra akart szavazni, csak valami gonosz varázslat folytán másra adta a voksát. Kérdés: miért nem tartanak ezek után ők közösen összevont értékelést az öt esztendőről? Mi gátolja ebben a balliberális pártokat és a lényegében ugyanazokon a húrokon játszó, egyre inkább a jobbos SZDSZ szerepét alakító álradikális gruppot?
Persze lehet, hogy csupán a címzést tévesztették el ezek a politikai fenoménok. Hiszen nem is a kabinettel van vitájuk az ország megítélésében, hanem a nyugati piaci elemzőkkel, akik a felminősítésünket jósolják, vagy éppen az IMF-fel, amely immár jó véleménnyel van a magyar gazdaságpolitika eredményeiről. Esetleg a turistákkal, akik nem hallgatnak az ultraliberális ijesztgetésre és nagy számban érkeznek hozzánk. Az ellenzéknek a legnagyobb kritikusai mégsem a kormánypártok lesznek. Hanem az általuk bőséggel hivatkozott nép. Az emberek ugyanis ritkán szeretik, ha az eredményeiket, erőfeszítéseiket ócsárolják. Márpedig az ellenzék éppen ezt teszi.”