A haladókról és a maradiakról az ír népszavazás kapcsán

„Egy afféle elmaradott, kelet-európai keresztyén és konzervatív, mint én is, pedig csak értetlenül rázza a fejét zavarában, s komolyan felteszi a kérdést, hogy akkor voltaképpen a hozzánk képest nyugati társadalmakban mi is számít még konzervatívnak. Innen nézve mintha a konzervativizmus – a házasság kérdésében legalább is, de nem csak ebben – teljességgel felolvadna, s összeroppanna a nyugati progresszívnak gondolt korszellem és általános érzület nyomása alatt. A konzervativizmus mintha vesztésre állna, s mintha ezt a defenzív helyzetet úgy akarná megoldani, hogy egyetért a liberális értékekkel (ebben az ügyben), miközben továbbra is konzervatívnak mondja magát. (...)

Ami engem illet, üdvözlöm a Vatikán nyilatkozatát, még ha túl drámainak is érzem. Nem hinném, hogy a nyugati országok egymás utáni kiállása az egyneműek házassága mellett (a kivétel most már csak Észak-Írország, a protestánsoknak köszönhetően – de ez egy külön történet) véglegesen átírhatná a hagyományos házasság és a család fogalmát – de erről majd később. (...)

Szóval, kiknek a jogairól van itt szó, s kiknek a jogai vannak itt úgy beállítva, mintha győzelmük egyenesen az általános jogegyenlőség győzelme lenne? Azoknak a jogairól, akik egy velük azonos nemű emberrel akarnak házasságban élni. Felteszem, a házasság fogalma magában foglalja a család, a gyermek fogalmát is. De ki beszél itt egy ilyen házasságban születendő és felnevelendő gyermek jogairól?

Az egyneműek házassága megszünteti a nemhez kötött apaság és anyaság fogalmát, arra a liberális teóriára alapozva, hogy a szabad egyén szabadon megválaszthatja eme hagyományosan nemekhez kötött társadalmi szerepeket. A kérdéskör genetikai vonatkozásairól most nem beszélnék, mert ez szembe menne a szabad egyén ma érvényes és korrekt ideájával. S ez bizony ma nem lenne korrekt.  Ez a filozófiai liberalizmus által konstruált virtuálisan szabad egyén, akit semmi sem köt. Enyhén fogalmazva is ez a teória ellentmond minden tapasztalatnak, de tegyük fel, hogy igaz. Ám az kétségtelenül nem igaz, hogy ezzel, mármint az apaság és az anyaság társadalmi fogalmával együtt megszüntethető lenne az apaság és anyaság biológiai fogalma.(Ez a körülmény teszi meghaladhatatlanná a házasság és a család fogalmát.) Magyarul, a gyermeket vállaló egynemű házasság nem valósítható meg csak olyan intézmények közbejöttével, mint pl. a spermabank és a béranyaság. Ez, akárhogyan is, előre kiszámíthatatlan, s az ilyen házasságban felnövekvő ember számára elképesztően bonyolult és zűrzavaros helyzeteket idézhet elő. Ki beszél az ő jogairól? Mi van akkor, ha egy ilyen családban felnövekvő ember életének egy pontján rádöbben arra, hogy nem ismerheti meg biológiai apját vagy anyját? Vagy megismerheti ugyan, de szembesülnie kell azzal, hogy valakik, akik amúgy a saját jogaikért küzdöttek, nem gondoltak arra, hogy neki is voltak jogai, amikor még meg sem született? Szóval az egyneműek házasságának jogi győzelme valóban egyenlő az általános jogegyenlőség győzelmével?

Elkezdődött most valami, »győzött a forradalom«. Ám e kezdet hosszú távú társadalmi hatásairól még semmit sem lehet tudni. Majd utólag visszatekintve megtudjuk, mi történt most.”