„A több évtizedes hazugság terheit egyoldalúan a görög társadalomra tolták át, a néppárti-szocialista athéni koalíció pedig szolgalelkűen teljesítette az addig szerencsejátékosi felelőtlenséggel hitelezők által diktált, kegyetlen megszorítási parancsokat. A kommunista hátterű Sziríza tökéletesen ártatlan volt mindebben, de mégis rászakadt a múlt összes hazugságának és csalásának terhe. (Igaz, másképp aligha győzhetett volna a választásokon.)
Komoly áldozatok nélkül Görögországot már nem lehet bent tartani az eurózónában, és nehéz elképzelni, hogy a görög kormány újabb, egyoldalú áldozatokat hozzon saját népe ellenében. Ha az eurózóna nyugati vezetői amellett döntenek, hogy hulljon ki Görögország a közös valuta rendszeréből, akkor persze számolniuk kell azzal is, hogy a görögök aligha fogják visszafizetni a kamatokkal 315 milliárd euróra feltornázott adósságuk teljes összegét.
Hazánkat ez közvetlenül nem érinti, de uniós tagként, közvetve a mi jövőnket is befolyásolja. Ha az eurózóna kétirányú rendszerré válik, nem csak belépni, kihullani is lehet belőle, akkor sajátos módon egyszerre lesz gyengébb és erősebb. A dollár erejét részben az adja, hogy nemcsak egységes piac, hanem erős állam is áll mögötte. Nehéz elképzelni, hogy például Kalifornia hirtelen más valutát kezdjen használni. A görög kiválás ilyen értelemben is meggyengítené az euró tekintélyét. Másfelől viszont még nyilvánvalóbbá teheti, hogy az eurózóna egyfajta elitklub, amelyben a vezető nyugati tagállamok pénzügyi körei diktálnak. És tetszés szerint hívhatják be, vagy dobhatják ki a szegényebb keleti és déli államokat.”