A migránsok hősiessége

„Mások szembenéznek azzal, hogy nem ezt az életet remélték maguknak vagy a gyerekeiknek, de az állampolgárságuk (puszta szerencséjük) birtokában legalább nem halnak bele ebbe. Idegen nyelven nem tudnak, de munkát keresnek vagy csak reménykednek benne, amikor felszállnak az első Wizzair járatra London felé, ahol hasonszőrűek tucatjai utaznak még. A szeretteiktől távol dolgoznak először konyhalányként, sztriptízbárban, bevásárló-kocsitologatóként, kifőzdében. Aztán egyet előre lépve baromfi vágóhídon, parkőrként, londinerként, gyárban. Dolgoznak, nélkülöznek, félretesznek, szenvednek, mert jobbat akarnak maguknak, miközben a haza hovatovább az ellenségükké vált, és vissza nem lehet menni előreláthatóan még sok évig. Hiányzik? Igen. De nem bíznak a saját népükben és a saját kormányukban. Közben új hazára tesznek szert, amely egyre nagyobb hálaérzést ültet el a szívükben maga iránt. Félszívű britekké, németekké, hollandokká válnak, mert az új haza ráadásul megkönnyíti ezt. Mi ez, ha nem bátorság? Mi más a kétségbeesettség, ha nem ez? És mi ez, ha nem iszonyú veszteség Magyarországnak? Elmennek a legbátrabbak.

Miért? Amit mindenki tud. Százmilliárdokat tapsolnak el politikusbűnözők, családok százezreit rövidítik meg minden nap. Olcsó miniszter olcsó EU-biztossá avanzsál és még véleménye is van, közpénzen tartott amorális tanácsadók gyomorforgatóan érvelnek, polgármesterek korrumpálják a saját városukat, vastag földtámogatást vesznek fel gázszerelők, havi ötmillió forintot fizetünk valakinek, mert főügyész-feleség, a kilátástalanságot cicomázzuk, az ellenzék hallgat és/vagy impotens, szabad a rablás, szabad meghalni -- és közben harcolunk a migránsok világa ellen, a kiszolgáltatottak bűnözővé fordulnak a közbeszédben, a halálos veszély és az éhező gyomor ellenszenvhullámot gerjeszt. Védjük a »kultúránkat«, amely megöli a nemzetet.”