Kvóták

„Több mint félmillió, menekülni vágyó német és osztrák zsidóról volt szó, de az évi tízezres nagyságrendtől senki nem óhajtott eltérni, vagy ha igen, csak minimális mértékben. Persze mindenki együtt érzett a zsidókkal, részvétet nyilvánított, és sűrű cseppekben hullottak a krokodilkönnyek. Szeretnénk őket befogadni, de fájdalom, nem tudjuk: ez volt a vezérszólam. A zsidókat úgy védték meg, hogy önző módon saját magukat védték meg tőlük. Se erő, se akarat nem volt ahhoz (bújtatott antiszemitizmus annál több), hogy korai előrelátással alkalmazzák Orbán Viktor receptjét, miszerint »olyan politikát kell folytatni, amely segíti a menekülni vágyókat abban, hogy ott maradhassanak, ahol születtek«.

Valóban ez lett volna a legjobb megoldás. Csupán annyi hiányzott hozzá, hogy Hitler és a nácizmus eltűnjön. Amire várni kellett még pár évet, csak épp addigra eltűntek maguk a zsidók is. Érdemes elgondolkodni azon, mi jó jön ki abból, ha a menekültek befogadását mindenki egyéni belátására bízzák, és Lázár János módjára azt harsogják, hogy »szó sem lehet bevándorlási kvótáról«, mármint arról az elosztási rendszerről, amellyel az unió méltányosan szétterítené a menekültáradatot valamennyi tagországa között.

És vajon miként valósítaná meg a szülőföldön maradás eddig erdélyi kontextusban használt jelszavát Orbán a polgárháborúba és anarchiába süllyedt Afganisztánban, Szíriában, Líbiában vagy mondjuk az élhetetlenné tett Eritreában és Koszovóban? Megvan rá a módszere, vagy megint osztályfőnöki órát tartott az uniós testvéreknek? (»Európának nincs szüksége bevándorlókra.«) Akárhogyan is, a menekültek lehetőségeit Evianban úgy adták meg, hogy abba pár év múltán emberek milliói pusztultak bele, míg a mai Magyarországon a kvóta intézménye szitokszó lett.”