„Mi az, amit a húsvét misztériumának nevezünk?
Számomra a húsvét az Atya végtelen szeretetének megjelenése az engedelmes Fiúban. Ajándék az Atyától: élet, amellyel megajándékozza Fiát, aki szeret bennünket. A húsvét ugyanakkor a hit ünnepe is. Ha Jézus művéből vagy akár ebből a szent három napból elhagynánk a hitet, a Fiú feltétlen hitét az Atyában, akkor elveszne a lényeg. Esetleg azt gondolhatnánk, hogy az Atya és a Fiú valamilyen módon egyeztették, megbeszélték ezt az egészet, és bár így sem egyszerű Jézusnak végigvinnie, de mégiscsak minden az előzetes megbeszélés szerint történt. Csakhogy, ha nincsen szerepe a hitnek, akkor elsikkad az ember szabadsága, felelőssége és döntésének jelentősége. Jézusnak úgy kellett szembenéznie a halállal, hogy az vég, teljes megsemmisülés, ami után nincsen semmi, és így, ebben a helyzetben hitt és bízott feltétel nélkül az Atyában. (...)
Látszik-e a világon a keresztények reménye és kezdeményezőkészsége? Csakugyan alakítja a világot ez az öröm?
Jogos kérdés, hogy mi, keresztények, nem engedtük-e ki a kezünkből ezt, nem engedtük-e kilopni a szívünkből az örömöt. Például azon okok miatt, amelyekről szolgálata kezdetén Ferenc pápa nagyon sokat beszélt: a pletykálkodás, a rossz állandó emlegetése miatt, vagy, mert elmerülünk olyan beszélgetésekben, amelyek nem visznek előre, és egymásra licitálunk a bajok és nehézségek felsorolásában. Ilyen módon biztosan kiszökik a lelkünkből az öröm.
Azt látjuk, hogy az emberek nagy része a gyógyulást, az előrehaladást, az életmód megfelelő alakítását nem a keresztény egyháztól reméli, sokkal inkább tudománytól, technikától, ilyen-olyan életvezetési módszerektől. Nem a kereszténység megtorpanásáról vagy valamilyen hiányosságáról tanúskodik ez?
Az a gondolkodás, amelyet a keresztények igyekeznek képviselni, vagyis, hogy az embert egységben szemléljük múltjával, jövőjével, vágyaival, és így adjunk választ a boldogságkeresésére, nem feltétlenül népszerű. A népszerű az, hogy légy egy területen profi, és akkor sikeres leszel. Arról azonban ne beszéljünk, hogy egyébként sikeres vagy-e a magánéletedben, családodban. Azért fizetünk, hogy amabban sikeres légy, ezt viszont oldd meg magad. Ha összeroppansz, majd felveszünk helyetted mást. Az emberek szeleteket látnak, szeleteket élnek meg. Ijesztő lehet, amikor tudományágak arról beszélnek, hogy állítsunk fel életszakasz-modelleket, válasszunk magunknak életszakasz-társakat. S bár meglehet az értelme a gyakran emlegetett »élethosszig tartó tanulásnak«, de kérdés, hogy mi az a tananyag, amit élethosszig tanulunk. Kialakul a szégyenlősség kultúrája, bizonyos kérdéseket nem teszünk fel. Például azt, hogy mi van a sikertelenséggel, mit kezdjünk a betegséggel, mi jön a halál után, és hogyan legyünk ezzel együtt boldogok. Erről ne beszéljünk, helyette fecsegjünk inkább sztárokról, rövid ideig tartó teljesítményekről. Látjuk a tudomány, a technika vagy az egészség istenítését: egészséges életmód, egészséges táplálkozás, fiatalság-kultusz, stb. Ezek azonban az emberi létezésnek csak szűk szeletei. Mi van, ha valaki nem sikeres, nem tehetséges, nem egészséges, nem szép, nem fiatal? A mai kultúránk ilyesmiről nem nagyon akar beszélni, a kereszténység viszont igen, ezért talán túl nehéznek, túl kellemetlennek tűnhet. Az egészet egyben látni nehezebb, mint csupán egyetlen szeletét. Nagyon népszerű lehetne a kereszténység, ha nem kellene elfogadni Krisztus halálának és feltámadásának tényét és a megtérés szükségességét. Ha ezt a kettőt kihagynánk belőle, komfortosabb érzéseket kelthetne.”