Ha nem lennék kutató biológus, akkor is tisztelnének?

„Karcagon nőttél fel, a cigánytelepen. Gondolom, nem úgy volt, hogy a szüleid egy szép napon azt mondták, ebből a gyerekből, biz’ isten, molekuláris genetikus lesz.

(Nevet) Nem, igazán jogász akartam lenni. A karcagi szakközépiskolában, másodéves koromban a biológia-tanárnőm biztatására beneveztem egy versenyre. A drogoknak az agyra gyakorolt hatása volt a téma. Az egésznek a biokémiai része fogott meg. Az, hogy egyetlen molekula befolyásolni tudja nemcsak az agyat, hanem az egész szervezetünket. Mindig is jobban érdekelt az, amit szemmel, az alapvető érzékszervekkel nem tudunk észlelni. Ami kézzel fogható, az számomra nem érdekes, az vonz, ami nem látható, és az hogyan működik, hogyan befolyásolja az agy, az emberi test működését.

Erre még később visszatérünk. Az honnan, kitől jött, hogy tanulj, diplomát szerezz?

A tanulás nekem mindig fontos volt, és szerencsére könnyű is. Lehet, hogy el se hiszed, de már óvodába úgy kerültem be, hogy tudtam olvasni. A dajkáknak majd leesett az álluk, amikor elém raktak egy képes könyvet, én meg elolvastam a szöveget. Nem tanított senki, egyszerűen addig figyeltem a testvéreim könyveit, míg összeraktam, hogyan működik ez az egész, és ment! Amellett elég sok, úgy ötszáz könyvünk volt otthon, apám imádott olvasni. Számomra egyértelmű volt, hogy tanulni fogok. A 90-es években voltam gyerek, azt láttam, hogy az emberek egyre szegényebbek lesznek. Bezártak a téeszek, kevesebb volt a munka, tudtam, hogy ebből csak úgy jövök ki, ha tanulok. Apám a vasútnál dolgozott, pályamunkás volt, aztán megszűnt a munkája, de nemcsak neki, hanem a cigánytelepen mindenkinek. Az emberek pedig kezdtek lecsúszni. A szüleim sose nézték meg a házimat, nem kérték számon. Végig kitűnő tanuló voltam amellett, hogy benne voltam minden rosszban. Persze semmi komoly, de a tanárokkal, ahol lehetett, szembementünk. De ez egyáltalán nem látszott meg a tanulmányaimon. Azóta is, ha találkozom a régi barátokkal, felemlegetik, hogy kis kockának meg strébernek neveztek, de ma már hozzáteszik, hogy milyen jó lett volna, ha követik a példámat, ma könnyebben élnének. (...)

Milyen a karcagi cigánytelep?

Két cigánytelep van, egy északi és egy déli külvárosi rész, én a délin nőttem fel. Nem kell veszélyesnek felfogni, egy átlag cigánytelepről van szó. A városközpont felé aránylag tűrhető a helyzet, kifelé persze rosszabb. Én otthon vagyok ott. Amikor hazamegyek a saját környezetembe, teljesen elengedem magam. Jó találkozni a régi barátokkal, tisztel mindenki. Más az a környezet, és más ez. Más a felfogás, másképp viszonyulunk egymáshoz, másképp beszélünk. Ez itt távolságtartóbb, ott bizalmasabb. De otthonosan mozgok a két világ között. Persze azt látom az embereken, hogy van bennük egy pici félsz velem szemben, amikor először találkozunk. Aztán amikor beszélgetünk, akkor néznek egyet, és amikor kiderül, mivel foglalkozom, leesik az álluk. A tiszteletet az vívja ki, amivel foglalkozom. De ha nem lennék kutató biológus, akkor is tisztelnének?

Főleg, ha látnák a sárkánytetoválást a karodon.

Én rajzoltam őket. Tíz éve edzem, vigyázok a kondimra, amennyire lehet. 71 kiló vagyok, de a testsúlyommal elbánok, 140 kilóval nyomok fekve. Hobbiszinten bokszolok is.”