Mindenki márciusa

„Na ezt a demokráciát sírják vissza és védenék most, csak nem tudni, kitől, miért és kinek az érdekében. Vajon kinek az érdekében kuruckodott most az a váci iskolaigazgató, aki nem engedte el a tanítványait a hivatalos, állami ünnepségre? Kinek akar megfelelni? Úgy gondolja, azzal nem politizál, hogy nem engedi be a politikát az iskolába, a gyerekeket a politikába? Mint amikor a Műegyetem rektora nem engedte, hogy az egyetem falai között ötvenhatra emlékezzenek.

Pedig hát negyvennyolc és ötvenhat már annyira beleégett a magyarok emlékezetébe, hogy amikor beszélnek róla, nem kell elétenniük: ezernyolcszáz vagy ezerkilencszáz. Ez már-már közhely, megvolt és megvan a maga legendáriuma. Petőfi és Szabó bácsi, rövidnadrágos ünnepek és pesti srácok, no meg a tizenkét – esetleg több – pont. És leszámítva a szélsőségeseket, labancokat, a két dátum, a két mámoros nap egyfajta nemzeti konszenzust jelent. Vagy legalábbis jelenthetne. Különösen az iskolákban, egyetemeken, ahol nem igazán szerencsés gyökértelen, identitászavaros, nemzeti történelmétől és tudatától megfosztott, független, szabad – csak jogokat ismerő, kötelességekről soha nem halló – tömegembereket nevelni. Bár kétségtelenül praktikus, mert azok könnyebben manipulálhatók, tudatuk hiátusaiba minden gond nélkül besétálhat az internacionalizmus, illetve ma már a globalizmus nemes eszmeköre.

De mit tegyünk? Szabad országban élünk, persze ki-ki maga éli meg a szabadsága fokát. Így aztán ahány ember, annyi ünnep. Félő, hogy nem lesz ez már soha többé mindenki márciusa.”