A kétharmad leapadásáról

Azt mondta Simicska Lajos… amit mondott. Azt mondja Navracsics Tibor EU-biztos, hogy a Fideszen belül törésvonalak vannak. Azt mondják mások is, hogy repedezik a nagy jobboldali párton belüli egység. A tetejébe azt mondja még G. Fodor Gábor, hogy a „polgári Magyarország” szlogen (dereng valami?) a maga idején is csak egy marketing-eszköz volt, nem, több.

Sokak boldogan regisztrálják: most már tényleg itt a Fidesz végórája. Meglehet, közeledik, de azért érdemes számba venni néhány dolgot.

Először is azt, hogy a Fidesz demokráciában szokatlan méretűvé nőtt 2010-ben, s ha nagy szavazatveszteséggel is, de a kétharmadot megtartotta 2014-ben is. Temérdekszer leírtuk: a magyar politikatörténetet ismerve ezzel semmi meglepőt nem tett, hiszen a régi magyar politikában egyáltalán nem voltak ritkák a kétharmados, sőt a háromnegyedes kormánypártok. Ezeknek a mamutpártoknak azonban volt egy másik jellegzetességük, felduzzadásukon túl. Az, hogy – mivel volt honnan – kisvártatva apadni kezdtek. A régi magyar parlamentben előfordult, hogy a kormánypártot képviselők tucatjai hagyták el, s ültek át az ellenzék padsoraiba. Megtehették? Meg, mert a kormánypárt 50-60 ember kilépését is el tudta viselni.

Nem azt mondjuk, hogy a Fidesz túlélné, ha 50-60 ember dezertálna tőle. Ilyen arányú lemorzsolódásra – úgy tűnik – egyelőre nem kell számítani. De miért is ne léphetnének ki képviselők ebből a gigászi frakcióból? Miért is osztódhatna a frakció, olvadhatna le a kétharmad?

Továbbmegyünk: ez lenne a természetes, mert ennyiféle irányzatot (a plebejustól a neokonig) egyben tartani valójában nem lehetséges és egy idő után nincs is értelme. A Simicska-sztori, Navracics megnyilvánulásai, bizonyos Fidesz-képviselők blogjai arra utalnak, vannak, akik akár ugrásra is készen állva el is hagyhatják majd a frakciót.

Kétszer kétharmaddal választást nyerni önmagában sem semmi, de ezt az arányt fenntartani, egyenesen csoda. Nem is feltétlen éri meg. Ezért a Fidesz nem akkor jár jól, ha a végletekig erőlteti az egységet, hanem ha szépen fokozatosan utat nyit a lelépők számára, s előbb utóbb „letornázza” magát egy normálisabb, a kétharmaddal már köszönő viszonyban sem lévő arányra.

Az 1945 előtti nagy kormánypártok pontosan ezt csinálták. Naggyá nőttek, ahonnét volt módjuk porladni. Végtelenül érdekes része ennek a történetnek, hogy ezek a porladások mit sem segítettek a mindenkori ellenzéken, mert az a tömegesen kilépő kormánypártiak megjelenése ellenére is reménytelenül széttagolt maradt.

Tanulság? Kettő is van.

1. A nagy kormánypárt a lehető legvígabban túlélhet akár tömeges kilépéseket is;

2. Az ellenzék mindebből csak akkor kamatoztathat valamit, ha szervezeti tagoltságának deficitjét felfogva elkezd koncentrálódni. Nagy (bár csökkenő létszámú) kormánypárt mellett csak olyan ellenzék rúghat labdába, amely maga is nagy. Esetünkben a sok kicsi – a jelek szerint – nem megy sokra.