Szomorú, hogy a rossz minta talál ismét követőkre

„Heindl Péter eleve elutasítja a jelenlegi parlamentarizmuson alapuló pártpolitikát, ő a közvetlen demokrácia eszközeire alapítana, és valamiféle helyi szervezetekre épülő hálózatban látja a jövőt. Misetics meg egy kiterjedt jóléti államot tud csak célként elfogadni, kevesebb társadalmi egyenlőtlenséggel, amelyhez erős baloldali pártokra lenne szükség, s amilyenek szerinte ma nincsenek. Ha valaki nem akarja hogy a Hunvald György–Gyurcsány Ferenc-féle világ jöjjön vissza, az állampolgárként vegye komolyan annak a felelősségét, hogy egy igazi, tisztességes baloldali párt jöhessen létre. Ezt mondta. És ez volt a beszélgetésnek az a pontja amikor Misetics minden, elvben csak helyeselhető morális és filozófiai alapvetését lenullázta. Amikor a két politikus nevének összekapcsolásával jellemezte a nem kívánt jövőt, valójában egy karaktergyilkos panel bedobásával érvelt. Arra a bevésődésre alapozott, amit a bohócos CÖF-plakátok fémjeleznek, amelyek épp az évtizedes stigmatizáló politika egyik állomását jelentették. Szinte csak mellékkörülmény, hogy Hunvald ügyeiben sorra születnek a felmentő ítéletek, szinte mellékes, hogy Hunvald ügyében miért Gyurcsány jut eszébe. A kérdés persze költői, az igazán szomorú a dologban az eszközválasztás. Azért érdemel külön figyelmet ez a szöveg, mert jó támpontot nyújthat annak megítéléséhez, mennyire vehetők komolyan a magas röptű morális fejtegetések. Hogy stílusosan mondjam, a beszélők hitelessége. Hitelesebbek-e azok – ha a megnyilvánulásokból indulunk ki –, akik ugyan még nem voltak hatalmon, de a következetességük már ma is lemérhető: az elvek csak addig tartanak náluk, amíg alkalmazni nem kell őket.

Déjà vu érzésem támadt. A 2014-es választás előtti ciklusban már volt alkalmunk megtapasztalni, hogy a politikába frissen belépők vagy a hatalmon még soha nem lévők miként vallottak hasonló elveket. Volt olyan párt, a Milla hagyományait e tekintetben tovább vivő Együtt-PM, amelynek politikusai csak Unicum fogyasztásával tudták elviselni, hogy választási szövetségre lépjenek a Demokratikus Koalícióval. Egyikük, Karácsony Gergely, időközben Zugló polgármestere lett, ellenzéki összefogással. Alpolgármesterének azt a Rozgonyi Zoltánt jelölte, aki Papcsák Ferenc – mondjuk így – esszenciálisan fideszes politikusnak is alpolgármestere volt az előző ciklusban, képviselve mindazt, ami miatt Zuglóban még a mai rendszerben is győzhetett az ellenzék. Karácsony azzal a felütéssel indokolta döntését, hogy ő mindenkinek megadja a bizalmat, amíg az illető rá nem cáfol, mert e tekintetben is szakítani akar azzal a politizálási stílussal, amely a nagypolitikában a Fideszt jellemzi. Ellenfeleinkkel is együtt kell tudni működni. Ez így van, de keresem a tanulságot. Ha az ellenzéki pártok politikusai ezt a szép elvet egymással is következetesen alkalmazták volna – pedig nem is ellenfelei, csak riválisai voltak egymásnak –, akkor valószínűleg ma nem lenne kétharmados teljhatalom. Nem látom, hogy a politikába újonnan belépők felfognák, hogy egészen más élesben működni, mint elvben. Miért csak kényszerhelyzetben lehet kompromisszumot kötni, miért nem meggyőződésből? Miért csak a kényszerhelyzetben kötött kompromisszumnál hivatkozási alap, hogy a bizalom jár? Úgy tűnik, mégis el lehet képzelni, hogy más konstellációk közt ugyanazok képesek másként cselekedni.

Ehhez képest szomorú, hogy a rossz minta talál ismét követőkre. Az idézett mondatok számomra azt igazolják, hogy az igazi ellenfelet azok a kulturális hiátusok jelentik, amelyek töretlenül élnek tovább az újabb nemzedékekben, s amelyek eredményeként ismét ugyanazokban a csapdákban találjuk magunkat. Lehet új típusú szervezeti formákon, új aktivitási repertoáron gondolkodni, de az igazi innovációnak nem generációs előfeltételei vannak, hanem kulturálisak. Radikális lépés lenne ezen az úton szembenézni kulturális és történelmi örökségünkkel, amellyel – kihasználva és meglovagolva – egy cinikus, gátlástalan rezsim könnyűszerrel él vissza.”