„Mindez számomra arról szól, hogy a Mazsihisznak nincs tiszta képe arról, hogy mi az ő szerepe; milyen elvi alapon kell és lehet együttműködnie a kormánnyal, és milyen elvi alapon nem szabad ezt megtenni.
S ez már igazi politikai kérdés.
De talán még fontosabb az, ami a politika mögött van: az intellektuális tartalom. S ha az zavaros, akkor az is áttekinthetetlen lesz, ami belőle következik. A Mazsihisznak is el kellene döntenie, hogy az általa képviselt vallásos embereket a magyar nemzet részének tartja-e. Ha nem tartja őket a magyar nemzet részének – és akiket képvisel, azok is így gondolják –, akkor identitáspolitikailag nagyon is indokolt a nemzeti önkirekesztés, a keresztény társadalom kollektív megbélyegzése, az »egyedül vagyunk« érzet kultiválása, a magyar emlékezeti kultúrával szembeni diametrális ellenszegülés. Ez utóbbi részben azért történhetett meg, mert még a saját emlékezet összetettségének sem voltak képesek megfelelni. Ha a Mazsihisz az általa képviselt neológ zsidóságot a magyar nemzet részének tartja – és így gondolják ezt a hitközségekbe tartozó zsidók is –, akkor választhat egy asszimilációs vagy integrációs, esetleg a kettő keverékét képviselő identitáspolitikát. Ebben az esetben viszont el kell vetnie vagy lényegileg módosítania kell mindazt, amit itt most szóvá tettem, s más úton – utakon – kell elindulnia.
Szerintem tehát ideje van a gondolkodásnak, ideje van az identitáspolitikai döntéseknek, és sok egy irányba mutató eset után ideje van annak, hogy a felmerült kérdéseket szóvá is tegyük. Azt sem tartanám ördögtől valónak, ha egy intellektuálisan jól átgondolt, szakmailag megalapozott és korrekten elvégzett kutatás keretében megkérdeznék a neológ hitközségekbe tartozó embereket saját identitáskonstrukcióikról, illetve azokról a kérdésekről, amelyek ebben az írásban szóba kerültek.
Tisztábban és áttekinthetőbben látnánk, amit lehet, hogy nem is akarunk látni.”