„A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmárban, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István-bazilikában is...
– Valóban így van, a Szent István-bazilika belső festésekor megemlékeztek Hám Jánosról. Ahogy belépünk, bal oldalt, mindjárt az első hajó mennyezetén láthatjuk freskóját. Mint »tiszteletre méltót« ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén úgy tekintettek rá és úgy emlegették mint »a szent életű szatmári püspököt«.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amelyet jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért arra biztatta híveit, anyagilag és munkájukkal is támogassák is a kórház fenntartását. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látták, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a zárdatemplomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat. Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd amikor kicsinek bizonyult, kibővíttette. (...)
Az utód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, amelynek meg kell felelni? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nemcsak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban az, hogy áldozatot vállaljon és imádkozzon azért az egyházmegyéért, melyet Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: »Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.«
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utód püspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritasunk tevékenységei, és még sorolhatnám tovább, tulajdonképpen annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.”