Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Nagy ám most a csodálkozás. Hogy a New York Times és Kertész Imre. Hogy elhallgatták. Hogy nem közölték a vele készült interjút. Csupán azért, mert nem azt mondta, amit elvártak volna tőle.
„Nagy ám most a csodálkozás. Hogy a New York Times és Kertész Imre. Hogy elhallgatták. Hogy nem közölték a vele készült interjút. Csupán azért, mert nem azt mondta, amit elvártak volna tőle. Hogy ugyanis Magyarországon diktatúra van. Meg fasizmus. Meg effélék.
Pedig ez cseppet sem meglepő. Nem csak odakünn, gyakran itthon is így megy ez a magukat egyébként legszabadabbnak gondoló szerkesztőségekben. Is. (Ez az »is« volt az önkritikai elem, tessék kiélvezni, több ilyen nem lesz.)
Csupán azért írom most ezt, mert a hvg.hu és az Index is volt kedves cikket kreálni egy hétvégi Facebook-posztomból, amelyben kiosztottam a köztévé híradójának készítőit. Minden szavammal egyetértek. Azt viszont kommentben már akkor hozzátettem: nem arról van szó, hogy ne lenne igazság abban, ami elhangzott. Sokszor tapasztaltam már, hogy ha leminősítik az országot, akkor szabad és független kollégák a Rohadjon meg a kormány, avagy a Mondjon le a kormány rovatban elhelyezve teszik címlapra az ügyet, ha azonban stabilnak minősítenek, akkor gazdaság rovat, kishír. Kormánynak nincs köze hozzá, semmi. Nyilván.
Szabad is így tenni, csak úgy nem, mintha ez nem végletesen elfogult politikai propaganda lenne. Az. Ahogy a New York Times cikkei is sokszor azok. A hegemóniára törekvő liberális narratíva propagandacikkei. Semmi gond ezzel, csak nevezzük annak, ami.
Sok közünk ahhoz persze nincs. Az itthoni rendetlenséghez van, többek között azért, mert a kupleráj cechjét mi álljuk, együtt. Az adófizető pénzéből készített híradóét is, amely ezért nem lehet propaganda és nem lehet olyan nívótlan sem, hogy hírműfajba véleményt kever.”