„Kialakult tehát egy nagyon is egyoldalú pénzforgalom Luxemburg és az unió többi tagországa között. A luxemburgi adóalapok híznak, a többi tagországban pedig fogynak. Luxemburg kis népességgel és emiatt kevés állami teherrel rendelkezik, tehát kis adótételekkel is össze lehet szedni gigantikus bevételeket, míg a többi országban ezek a pénzek a közös kasszákból nagyon hiányoznak. Ha a luxemburgi kormány a gigantikus átmenő pénzforgalmon csak egyetlen százalékot keres, az is mesés jólétet eredményez. Lehet határtalan jólétet teremteni, lehet olyan képviselőket, főbiztosokat (vagy bizottsági elnököt) Brüsszelbe küldeni, akik lelkesen bírálják azokat a politikusokat, akik az efféle piaci igazságból már nem kérnek.
Nem kérdés, hogy a luxemburgi »adómodell« csalás, mégpedig folytatólagosan elkövetett, minősített csalás. Érdekeltjei az ott bejegyzett cégek, a luxemburgi kormány és a magas életszínvonalon élő polgárok. Károsultjai pedig azok az államok, amelyeket a trükközéssel kizsebelnek. Az adócsalásért pedig a világ összes államában szigorú büntetés dukál, ráadásul az eltüntetett pénz vissza is jár.
Brüsszel nem tudja már eltussolni az ügyet – lépnie kell. A kín óriási. Az ügyet éppen annak a Jean-Claude Junckernek kellene felgöngyölítenie, akiről a leghatározottabb bizonyossággal állítható, hogy tudomása volt a hazai adóügyi eljárásrendről és gyakorlatról. A kármentés érdekében tolják az ügyet a versenyjogsértés irányába, de szívesen elfelejtenék, hogy ez éppen az adócsalások miatt jött létre. Ha a versenyjogsértést végül meg is állapítják, a büntetés milliárdjai a brüsszeli kasszába folynak, a valós károsultak – a csalás miatt kényszerből túladóztatott polgártok és helyi kis cégek – kárpótlása pedig elmarad.”