„A sípfújók dilemmája nem egyszerű: gyakran a saját életüket is kockáztatják azért, hogy valamit a közösségük, a társadalom tudomására hozzanak.
Közép-Európában magát a szót sem tudjuk rendesen lefordítani, mert az ilyen embert a magyar legtöbbször árulónak, besúgónak, spiclinek nevezi. A betyárbecsület egészségtelen térnyerése alighanem a régió történelméből fakad. Hogy állhat a »becsület« szó egy olyan jelentés mögött, amely ma szemhunyást feltételez törvénytelenségek felett? A most épülő demokráciákban ez nem lehet érvényes kiindulási pont, és le kell számolni vele.
A társadalmi érdek létező érdek. A be nem jelentett visszaélés további számtalan visszaélést szül. Legyen szó a szomszédban zajló családon belüli erőszakról, hatósági korrupcióról, médiában az információ tudatos manipulálásáról, vagy akár az iskolai csalásról. Miért kellene a gyereknek hallgatnia a puskázásról, ha kitartó tanulás árán szerzi meg azt az érdemjegyet, amelyet a padszomszédja csalással hoz össze? Miért érné meg a társadalomnak erre szocializálni a gyerekeket, bátorítani őket a csalásra? Ha az ezeket elkövető diákoknak, embereknek, vezetőknek az a kockázat villog a szeme előtt, hogy elkaphatják őket, máris máshogy dönthetnek. És az érintettek, áldozatok, versenytársak közreműködésével sokkal hatékonyabban felderíthető minden.”