Gáza Európában – Mit jelent az, hogy zsidó-keresztény kultúrkör?

Sajátos változásokon megy keresztül a palesztin-izraeli viszály, mire hullámai elérik Európa partjait. A már-már menetrendszerű konfliktus időről-időre lehetőséget kínál antiszemitáknak és iszlamofóboknak egyaránt, hogy humanista álarc mögé bújva – vagy azt éppenséggel levetve –, legitimen hangoztathassák máskülönben felvállalhatatlan nézeteiket. Ezzel közben radikális ellenreakciókat váltanak ki, mellyel tovább mélyítik az európai társadalom ideológiai és etnikai árkait. A vita nyomán a közel-keleti konfliktus szimbolikus Európai belharccá válik, melyben a semleges szemlélődőket is állásfoglalásra kényszerítik. Erre az ügy közvetlen érintettjei is rájátszanak. Ugyanis mind a palesztinok, mind az izraeliek az európai identitás egy-egy sarokkövére apellálva igyekeznek elnyerni a nyugati közvélemény szimpátiáját. A gyengébbik fél a humanizmusra, az erősebbik pedig egy állítólagos kulturális közelségre apellál. 

Támogatásra szoruló érvek

Az első érv részben helytálló. Európa kulturális lényegéből valóban következnie kellene egy humanista, emberbarát hozzáállásnak. A palesztin értelmezéssel ellentétben azonban ez nem egyoldalúan palesztin-barát, hanem egy távolságtartó, áldozatok származását figyelembe nem vevő attitűd, mely az izraeli áldozatokkal is ugyanúgy szolidaritást vállal. Európának „humanista” okokból nem feltétlenül kell egyoldalúan a palesztinok mellé állnia.
Ennél is támadhatóbb az izraeli fél érvelése, a közös, „zsidó-keresztény” kulturális gyökerekből következő szolidaritás. A közel-keleti konfliktus szereplői valójában ugyanis nem Európával, hanem egymással állnak kulturális rokonságban. A „zsidó-keresztény kultúrkör” gondolata nem egyéb, mint egy XX. századi politikai mítosz. A „zsidó-keresztény” szókapcsolat a XIX. század végéig leginkább a történelemírásban használt fogalom volt, mellyel a keresztény hitre áttért zsidókat jelölték. A korabeli nagyhatású európai gondolkodók közt alig akadtak olyanok, akik lándzsát törtek volna a zsidó-keresztény folytonosság mellett. Friedrich Nietzsche például kifejezetten negatív értelemben használta a „judenchristlich” megjelölést 1895-ös Az Antikrisztus című munkájában. A német filozófus hozzáállása tekinthető a korabeli európai elit korábbi hozzáállásának summázataként is: a történelem során a Nyugati társadalmak ritkán viszonyultak barátian a zsidó közösségekhez. A középkor zsidóüldözései valójában a boszorkányperekhez hasonló népszerű közösségi tevékenységek voltak, Európa későbbi politikai, gazdasági és szellemi elitje pedig szisztematikus politikai, gazdasági és szellemi gettóban tartotta a zsidó kisebbségeket. Korlátozott interakció volt ugyan, de az nem feltétlenül volt elegendő ahhoz, hogy minden szempontból jogos legyen egy zsidó-keresztény civilizáció kialakulásáról beszélni. Sőt, az európai egyházak és nemesség sokszor éppen a zsidóság ellenében fogalmazta meg saját kereszténységét.

Zsidó-muszlim kultúrkör?

Gyökeres ellentéte volt ennek az Iszlám világ. Az iszlám megjelenése előtt az Arab Félszigeten szép számmal éltek zsidók. Mohamed prófétának, 622-es medinai futását követően feltett szándéka volt, hogy a zsidó és keresztény vallású törzseket is beintegrálja az „iszlám nemzetbe”, az ummába. Egyes történészi feltevések szerint ennek a törekvésnek köszönhető, hogy az iszlám számos zsidó rituális elemet – többek közt a disznóhús tilalmát, a böjtöt, a napi többszöri imát, a szakrális tisztálkodást és Jeruzsálem tiszteletét – is átvette. Mohamed a zsidókat – a keresztényekkel egyetemben – a „Könyv népének” minősítette, melyeknek hitével nyílt folytonosságot vállalt. A nyugati kereszténységgel szemben az iszlám nem hirdetett „új szövetséget” Istennel, csak annyit mondott: voltak, akik félreértelmezték vagy saját céljaik miatt meghamisították Isten szavát. Az iszlám és a zsidó vallás között számos alapvető doktrinális hasonlóság van: ugyanúgy viszonyulnak saját szent szövegeikhez, a Tórához és a Koránhoz; mind a kettő törvényvallás, ahol a hívőnek nem az Istenhez, hanem az isteni törvényhez való viszonya számít; ráadásul a két vallás istenképe szinte egy az egyben megegyezik. A görög kultúrában gyökerező nyugati kereszténység ezzel szemben nem isteni törvényt, hanem erkölcsiséget hirdet, Istene pedig egy jóságos, megbocsátható figura, akit nem félni, hanem szeretni kell. További hasonlóság, hogy Jézust sem a zsidóság sem az iszlám nem fogadja el Isten fiának, és – a nyugati kereszténységgel ellentétben – mind a kettő alapvetően exkluzív vallás.

Folytonos egymásra hatás

Míg Európa gettókba kényszerítette a zsidókat, addig az iszlám civilizációt zsidó és muszlim gondolkodók interakciója, vitája jellemezte. A Korán kinyilatkoztatását követő évszázadok vallási skizmáiba iszlámra áttért zsidó gondolkodók is bekapcsolódtak, akik előző hitük dogmáit adaptálták új vallásukba. A kapcsolat kétirányú volt: a XI. század nagy muszlim filozófusai mint Al Farábi vagy Avicenna, Gazáli komoly hatással voltak a korabeli zsidó gondolkodókra. A XIII. századi zsidó filozófus, Maimonides odáig jutott, hogy zsidó is imádkozhat Allahhoz, mivel az egy és ugyanaz, mint Jahve. Az interakció a társadalom egyéb rétegeire is kiterjedt. Jó példa erre az andalúziai zsidók sorsa, akik a muszlim hódítások idején élték aranykorukat. A korabeli zsidó tudósok kivették a részüket a tudományok műveléséből, úgy mint matematikából, asztrológiából, filozófiából, kémiából, a köznép pedig anyagi jólétnek örvendett és békében élt a muszlimokkal. Noha ritkán voltak konfliktusok, azok jellemzően politikai okokra voltak visszavezethetőek. A békés együttélésnek a reconquista vetett véget, melyet követően Ibéria keresztény urai egy füst alatt ebrudalták ki a zsidókat és a kikeresztelkedett muszlimokat.

Noha muszlimok és zsidók között voltak hullámvölgyek, ezek elsősorban nem vallási, hanem törzsi, gazdasági vagy politikai jellegűek voltak, melyeket leginkább csak napjaink radikálisai próbálnak egyfajta „ősi ellenségességként” értelmezni. Zsidó-muszlim, vagy ha úgy tetszik izraeli-arab ellentétről gyakorlatilag Izrael Állam 1948-as megalapítás óta beszélhetünk. A modern gondolkodástörténet – politikai realitásokból eredő – abszurduma, hogy a hasonlóságok ellenére a zsidóság nem az iszlámmal, hanem a kereszténységgel vállal közelséget. 

A zsidó-keresztény gondolat gyökerei

A zsidó-keresztény kultúrkör utópiája két alapvető okra vezethető vissza: az Egyesült Államok nyugati világban betöltött vezető szerepére és a holokausztra. Európával ellentétben, az Egyesült Államok kultúrájától nem áll távol a zsidóság: az Amerikát meghódító puritán telepesek életmódjukból kifolyólag sokkal inkább az Ószövetségben megörökített Izráel népével, semmint az Újszövetség jámbor híveivel tudtak azonosulni. A hasonlóságok ellenére persze az angolszász protestáns elitben – Henry Ford, Walt Disney – szép számmal voltak antiszemiták. A lehetőségek hazájában azonban a zsidó bevándorlók a XX. század során a gazdasági, majd politikai életbe is integrálódtak. A „zsidó-keresztény értékrendszer” szókapcsolat nyomtatásban először 1939-ben jelent meg a brit New English Weekly magazinban, a náci-ellenes propaganda részeként, mely ezt követően Amerika hadba lépésével a tengerentúli sajtóban is elterjedt. Később, a 40-es években különféle lobbi csoportok – Izrael megalapítását előkészítendő – fejlesztették tovább a gondolatot. A zsidó-keresztény kultúrkör gondolata a Holokausztot követően terjedt el széles körben, miután a nyugati elit szembesült az elkövetett borzalmakkal. A nagypolitikába Dwight Eisenhower amerikai elnök emelte be egy 1952-es beszédében, ahol az alapító atyák zsidó-keresztény értékeiről értekezett. Erre az időre tehető az amerikai keresztény-cionista mozgalmak és a neokonzervatív csoportok szárnybontogatása is, amelyek szintén a keresztény-zsidó rokonság mellett törtek lándzsát. Hogy a gondolat Európába is átterjedt, az jelentős részt az Egyesült Államok II. világháború utáni politikai, gazdasági és kulturális dominanciájának volt köszönhető.
 
A „zsidó-keresztény kultúrkör” gondolata az Egyesült Államokban 2001 szeptember 11-e óta éli világkorát, Európában pedig a bevándorlás és integrációs politika látható kudarca miatt válik egyre népszerűbbé.  Mindezek ellenére a „zsidó-keresztény kultúrkör” továbbra is egy politikai mítosz marad. Tény ugyanakkor, hogy az identitás, nem statikus, hanem nagyon is fluid és reflektív dolog. A jelenlegi európai kultúra lehetőséget kínál diaszpórák, sőt individuumok számára is, hogy tetszőlegesen határozzák meg önmagukat és egyéni identitásképeket formáljanak. A nyugati individualista kultúra szépsége, hogy aki akarja, egyszerre élheti meg európaiságát zsidó, vagy épp muszlim identitásával. Ezen személyes szabadság elvitatása a nyugati értékekkel lenne ellentétes. Zsidók csakúgy mint muszlimok vitathatatlanul sokat adtak hozzá Európa kulturális értékeihez. Ahhoz azonban, hogy „zsidó-keresztény” vagy akár „európai-iszlám” kultúrkörről, pláne civilizációról beszélhessünk, még legalább néhány száz évinyi fejlődés és kölcsönhatás kell. A zsidó-iszlám kultúrkör azonban évezredes, és ma is élő dolog. Csak most épp belháború zajlik.

*

(A cikk eredetileg a Demokratában jelent meg.)