A közbeszéd és a kés-villa esete

„A közéletből való kivonulás: Ha e kifejezést megrágcsáljuk, valójában egy hazánk politikai kultúrájában értelmezhetetlen gesztusra bukkanunk. Olyan intézmények revideálódnak a jelenleg alakulgató orbáni szoft-diktatúrában, melyeknek elvileg már másfél évtizede nem kellene létezniük: össztársadalmi keleties populizmus, erkölcstan órák a tévében, és a média megrendszabályozására tett - demokratikus értékekkel egyébként valóban nehezen összeegyeztethető - próbálkozások. És higgye el nekem az olvasó: nekem ez az egész valóban fáj.

De mégis, kit a picsát érdekel, hogy egy fiatal magyar üzletember szerint lehet alternatív közéletet építeni? Könyörgöm, nem lehet alternatív közéletet építeni, mert ez az ország egyelőre egy normális, tradicionális közéletet sem képes üzemeltetni pólus- és görcsös identitásválságot produkáló tünetek nélkül. Az orbáni évek ráadásul csak tovább züllesztették a magyar médiaipart a szócső státuszba. Amelyik médiaipari platform meg nem szócső, az vagy buta radikalista, vagy hiába definiálja magát az égalité elvei mentén, ha képtelen az orbánizmus jól kidolgozott fogalomrendszerével megbirkózni, és csak a központosítás ostorozásával bezárólag tudnak kritikákat megfogalmazni.

Vagy pedig - és ez az a hiba, amelyért én a magyar politikai platformokra neheztelek - olyan modern megközelítésben próbál egy médium a magyar közéletben megszólalni, amelyre ez az ország még éretlen. Igen. Ez az ország még éretlen arra, hogy a középosztály állítólagos kivonulásáról beszéljünk. A politika valahol a rendszerváltás körül megrekedt, és a mutyálda: a megélhetési pártalapítás, a nekem kijáró stadionépítés, és egyáltalában a végtelenül primitív hármas számú lakótelepi kocsma szintű viták színtere vagyunk. Ha nem is archaikus, de archaikusabb a politikai közélet, mint amit itt sokan elvárnának.

Késsel-villával szeretnének itt néhányan vacsorálni, mialatt a nagyurak marokra fogják a fakanalakat.”