Ne becsüljük alá a populista női vezetőket!

„Kérdés: A női vezetők felemelkedése vonzóbbá teszi a szélsőjobboldalt a nők számára?

Pető Andrea: Úgy gondolom, hogy néhány szélsőjobboldali gondolat mindig elfogadható volt számos nő számára. Ebben az esetben a kérdés sokkal inkább az, hogy mi jellemzi azokat a nőket, akiket a szélsőjobboldal, mint szavazókat képes mozgósítani és mik azok a szervezeti mechanizmusok, amelyek a nőket vezető pozíciókhoz segítik. A szélsőjobbra általában, mint férfias mozgalomra tekintünk, az ilyen irányultságú pártok szavazótáborát, bázisát elemezve pedig jóval több férfit találunk, mint nőt. Ennek ellenére azonban nem szabad megfeledkeznünk a szélsőjobboldali pártokat támogató nőkről sem! Az elmúlt néhány évben jelentős változás történt a szélsőjobboldali pártok mobilizációjában: a szélsőséges pártok fokozatosan változtatják programjukat és megjelenésüket. A pártok tagjai és támogatói immár nem a kevésbé művelt, aluliskolázott, intézmény-ellenes állampolgárok, ahogy azt a múltban beállította a média, hanem olyan, magasan képzett, idegen nyelveket beszélő emberek, akik ismerik a politika nyelvezetét és komoly politikai tapasztalttal rendelkeznek. Azok a nők, akik e politikai pártok tagjai, általánosságban véve rendkívül jó oktatásban részesültek és kiemelkedő szociális készségekkel rendelkeznek. Ezek a nők szimbolikus erővel bírnak, jelenlétük a szélsőjobboldali mozgalmakban szimbolikus, hiszen egyre több nőt hívnak meg, hogy csatlakozzanak a pártokhoz és lépjenek a politika színpadára, hiszen sajnos nem látunk túl sok női vezetőt a progresszív mozgalmakban.

Kérdés: A női vezetők felemelkedése a szélsőjobboldali mozgalmakban strukturális változás vagy kizárólag kommunikációs stratégia?

Pető Andrea: E kérdés gyakorlatilag leírja a nők szélsőjobboldali mozgalmakban való részvételének tradicionális értelmezését, miszerint a szélsőjobboldali nők általában a nagyhatalmú férfi politikusok rokonai vagy társai. Az elmúlt néhány évben több női vezető is felemelkedett nemcsak Franciaországban és Magyarországon, de Dániában, Norvégiában, Hollandiában és Belgiumban is, akik egyre inkább megváltoztatják a szélsőjobboldali aktivitást kívülállók felé mutatott arcát. A szélsőjobboldal által támogatott rasszista feminizmus felemelkedése komoly kihívást jelent a progresszív politikai erők számára. Ezek a nők a változást szimbolizálják, így akármennyire is nem értünk egyet mondanivalójukkal, nem kezelhetjük őket bábként. E vezetők az anti-modern emancipációt hirdetik. Amennyiben báboknak kiáltjuk ki őket, az nemcsak alapvető emberi mivoltukban sérti e nőket, hanem hatalmas politikai hibát is jelent, hiszen alábecsüljük politikai vonzerejüket és támogatottságukat. Be kell azonban látnunk, hogy csak ésszerű politikai érvekkel nem tudjuk legyőzni őket. Az új politikai narratíva létrhozása tehát fontos politikai és stratégiai kérdés.”