„A balközép politika érdemi megújulását szorgalmazók közül sokan – a Szuverénen is – úgy véltük, a választásnak nem a Fidesz-kormány leváltása az egyetlen tétje, hanem ehhez fogható súlyú kérdés az, hogy megerősödik-e a balközépen egy olyan erő, amely idővel az MSZP alternatívája lehet. Akik így gondolkodtak, azok általában az (amúgy addig is rengeteg hibát vétő, és máig nem kellően világos identitású) E14-PM különlistás indulását és az őszödi beszéd és a 2006 őszén történtek örökségével kritikátlanul azonosuló Gyurcsány-párt kihagyását láttuk kívánatosnak, míg mások a DK-t is magába foglaló közös listát helyeselték. Ez nem pusztán taktikai kérdés volt: az ebben elfoglalt álláspont szoros összefüggésben állt a baloldal 2010 előtti szerepéről alkotott ítélettel. És sajnos a balliberálisként azonosított értelmiség nagyobbik, jobban látható része egy fontos pillanatban a közös lista mellett szólalt fel, szervezetten, és mint tudjuk, perdöntő módon. Ebben maradéktalanul a bírálókkal értek egyet: ez a kiállás az ítéletalkotás csődje volt. Mai perspektívából nézve a közös vagy külön lista ügye aktualitását vesztett epizód, de a mögöttes nézetkülönbség távolról sem az. De itt is az segíti a tisztánlátást, ha nem a balliberális értelmiségről, hanem annak nevesített képviselőiről beszélünk, mert másképp téves leírást adunk a helyzetről.
Végül a kritikák egy része nem egyes tartalmi kérdésekben elfoglalt álláspontot bírál, hanem azt az értelmiségi szerepfelfogást, amelynek követői problémátlannak látják, hogy személyi, hatalmi kérdésekben politikai felelősség vállalása nélkül nyilvánosan vagy a háttérben nyomást gyakoroljanak a politika hivatásos szereplőire. Nevezzük ezt a »szárszói« szerepfelfogásnak. (Az idézőjel használatát indokolja, hogy nyilván nem minden szárszói megjelent azonosul ezzel a szereppel). A pontosság itt is létfontosságú: a »szárszói« szerep nem öleli fel az értelmiségi politikai véleménynyilvánítás minden formáját. Tartalmas demokratikus közélet elképzelhetetlen eszményeket megvitató, érvelő, elemző, kritizáló és állásfoglaló értelmiségiek nélkül, és ez nem szorítkozik a technikai, szakpolitikai tudást igénylő kérdésekben kifejtett nézetekre. Ellenkezőleg, lényegi része a morális kérdések felvetése és elemzése. A »szárszói« szerep sajátossága a felelősség nélküli, szervezett nyomásgyakorlás, mégpedig nem általános világnézeti kérdésekben, hanem olyan – jellemzően személyi és hatalmi – döntésekkel összefüggésben, amelyek következményeiért mások viszik vásárra a bőrüket. Az ezt a szerepet gyakorlók rendszeres, bár általában informális kapcsolatot tartanak fenn a hozzájuk közelálló párttal vagy pártokkal, és igényt formálnak arra, hogy annak politikáját alakítsák, tisztség és felelősségviselés nélkül. Ez a szerep erkölcsileg súlyosan aggályos, és valóban idegen a demokratikus számonkérhetőség normáitól.
A »szárszói« szerepet elfogadók és a 2010 előtti baloldali politikával szemben kevésbé vagy egyáltalán nem kritikus értelmiségiek között nagy az átfedés, de mégis két külön kérdésről és két külön problémáról van szó. (És még az sem jelenthető ki, hogy a »szárszóiak« mind a fent vázolt értelemben balliberálisok lennének). Mindkét kérdés szembenézést és megvitatást követel, a hallgatás nem alternatíva. Még akkor sem, ha nehéz most erről nyilvánosan beszélni, mert a bírált közszereplők kormányzati hecckampányok, ócska lakájmédiák céltáblái is egyúttal, és ebbéli helyzetükben szolidaritást érdemelnek. Valódi, súlyos kisiklásaik nem adhatnak ürügyet a diadalittas Fidesz-rezsim előtti érzelmi behódolásra. De szorult helyzetük sem lehet indok a ténylegesen létező hibáik és felelősségük elhallgatására.”