„Nem véletlen, hogy ma sokkal inkább tanúi lehetünk egy olyan öneszmélődési és öntudatosodási folyamatnak, amely voltaképpen reflexió a megállt idő évtizedeire, a történetiségen alapuló közösségi öntudat hiányára, valamint a rendszerváltozás utáni világnézeti útkeresés és kulturális önértelmezés kaotikus állapotaira. E folyamatnak az a jellegzetessége, hogy visszacsatol a szerves fejlődésében megszakadt történethez, érzelmi azonosulási pontokat is keres, a restauráció igénye nélkül rekonstruálni akarja a megszakadt kulturális-vallási folytonosság szálait, és újra megfogalmazza a közösségi identitás, hit és lélek alapvető igényét és kérdéseit.
A rendszerváltozás utáni magyar társadalom még le nem zárult útkeresései miatt van az, hogy nálunk minden választás világnézeti jelentőségű, orientációs pontok keresése, teljesen függetlenül attól, hogy a választók ennek tudatában vannak-e vagy sem. Ez egy hosszú és gyötrelmes, akár még évtizedekig is eltartó folyamat, amelynek ma részesei vagyunk. E folyamatszerűség miatt van az, hogy a mai magyar társadalom arculatát ma még nem tudja tükrözni fixálódott és stabil pártok rendszere. Itt még minden mozgásban van, s a folyamat szükségszerűen telítődik drámai feszültségekkel is.
Ám mégis, ha folyamatszerűségében és történeti léptékkel nézzük önmagunkat, akkor, ami engem illet, optimista vagyok, mert igenis kialakulóban van egyfajta új közösségi tudat, egyfajta reflexív szellemi közép, amely meggyőződésem szerint hosszabb távon képes meghaladni önértelmezésünk torzulásait, s egyúttal szintézist teremteni a kulturális-vallási történeti folytonosság és a mindenkori modernitás között.”