Német megszállás, magyar szuverenitás

„1. Magyarország katonai fegyvertársa volt a Német Birodalomnak, de szerződés ezt nem szabályozta és főleg nem olyan tartalommal, hogy a katonai szövetség kiterjed arra is, hogy a Magyar Királyság belügyeibe beavatkozhat a német fél. Ami történt tiszta Machtpolitik volt.

2. A megszállás kényszer volt, a magyar fél nem kérte, indokolatlannak és felháborítónak tartotta azt, hivatalosan is. Ahogyan a Magyar Királyság szuverén államként döntött a katonai szövetség mellett, szuverén államként, annak legitim vezetője – Horthy Miklós kormányzó – utasította el a megszállást a Német Birodalom vezetőjének Adolf Hitlernek, személyesen, lényegében kétszer vagy háromszor is. (A megszállásra vonatkozó terv már 1943-ban elkészült, Olaszország kilépése után elkészítette a német vezérkar Romániára és Magyarországra is a megszállás pontos tervét; Margarethe I. és II. néven. Magyarország elismerte egyébként az olasz kilépést és diplomáciai kapcsolatot tartott fenn a Badoglio-kormány vezette Olasz Királysággal, elítélte a német bábállam, Olasz Szociális Köztársaság több rendelkezését is, többek között Ciano volt olasz külügyminiszter kivégzését.). (...) 

16. Összegezve: az ország szuverenitása jelentős, nem elhanyagolható részben, intézményeit tekintve is, sérült a német megszállás esetében. A jogfolytonosság felszámolásában, amely több lépésben következett be 1949-ig, jelentős lépés volt az 1944. márciusi német megszállás és lehetőséget teremtett, főleg gyakorlati téren, a következő törvénytelen helyzet megteremtésére, a nyilas puccsra is. A németek nem szövetségesként, hanem megszállóként viselkedtek, hiszen több ponton és a politikai akaratot tekintve is, súlyosan beavatkoztak az országunk belügyeibe és operatív módon sokszor közvetlenül vagy közvetve, de irányították az országot. A magyar államiság megkérdőjeleződött aktivitásában, hatalmi intézményei ha nem is szűntek meg, önállóságuk jelentősen csorbult, a jogbiztonság, az alkotmányosság, a törvényesség érvényesülése – tehát azok az elemek, amelyek egy ország számára a szuverenitás zálogai lehetnek – akadályoztatva volt, több szinten is. Amennyiben »önálló« lépések is voltak a magyar kormány lépései forma szerint, azok mindenben a megszállók elvárt direktívái szerint történtek, amely jelen esetben inkább kollaborációnak, mint szuverén lépésnek tekinthetőek, beállt szép lassan a Quisling-szindróma. (Hasonló diagnózis kimondható a szovjet megszállás alatt működő 1945-1947-es magyar kormányokra is.)