Te jó ég, ha minden így sikerült volna a Fidesznek

„Nem emlékszem pontosan, mire gondoltam 2010 tavaszán, de az átlagosnál optimistább, a valóságtól mégsem teljesen elrugaszkodott lelkes huszonévesként valami olyasmit reméltem az új kormánytól, amilyen ez a térfelújítás lett. A Kossuth tér és az ország akkori állapotát nagyjából egyformán leírta az említett szürke posztkommunizmus, és akkor már szívből kívántam mindenkivel együtt, hogy akár csákánnyal, akár selyemkesztyűben, de legyen már itt elintézve néhány dolog.

Benne volt, hogy kell majd ehhez a fárasztó kultúrharc. Benne volt, hogy tartozik majd ehhez egy kis irritáló gőg. Benne volt, hogy közpénzek és közszereplők viszonya nem lesz sokkal tisztább. És persze benne volt az is, hogy Magyarországból semmiképp sem lesz a legjobb hely a világon, de a tisztességes eredmény igenis elképzelhetőnek tűnt. Pont, mint a mostani Kossuth téren. Volt kultúrharc bőven a szobrok körül (és lesz is még), voltak nem túl elegáns húzások, és azt sem lehet mondani, hogy a végeredmény a legizgalmasabb tér lenne Európában, de igenis tisztességesen sikerült, és ha kimegyünk ma oda, egyértelmű lesz, hogy jobban érezzük magunkat, mint 2010-ben.

Ha a rendszer úgy változott volna, mint a Kossuth tér, akkor most egy kellemes, élhető, jobb kedvű, nyugat felé forduló országban élnénk, aminek lakói legalább minimális nagyvonalúsággal fordulnak egymás felé, vezetőik pedig felnőtt, szabad embernek tekintik őket. Lett ehelyett egy kicsinyes, elbirkásított, kelet felé tolt, giccses házmesterokrácia, aminek lakóit kifejezetten arra buzdítják, hogy jelentsék fel egymást. Mindemellé pedig a dolgok sem lettek elintézve.”