Nemzeti dimenziók

„Rengeteg politikai támadás érte a Nemzeti Színház új vezetését, és nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal fontosabb a hozzászólók számára az épp aktuális, napi politikai érdek, mint a művészet. Olyan bírálatok és értékelések hangzottak el, amelyeknek a művészi munkához, a művészi értékhez semmi közük sincs. Hogyan tud egy ilyen közegben mégis létezni, lélegezni egy színház, különösképp, ha olyan kiemelt jelentőségű, mint a Nemzeti?

A színház soha nem függetlenítheti magát teljesen a politikától, ha abból indulunk ki, hogy a mára, a ma élő ember gondjaira, bajaira, fájdalmaira reflektál. Megpróbál kérdéseket föltenni, esetleg válaszokat megfogalmazni, kiutakat keresni. Megpróbálja az élet legfontosabb kérdéseit színpadra vinni. Ha nem a piszok, a szenny, a csúnyaság oldaláról nézzük a politikát, akkor tulajdonképpen az is a valósággal, a közösséggel foglalkozó nagyon hasznos cselekvéssor lehet. Ebben tehát összeérhetnek a dolgok. Mi is a valósággal, az ember gondjaival, bajaival, fájdalmaival foglalkozunk – akárcsak a politikusok is. Részemről persze ez egy jóindulatú interpretációja a kérdésnek. De természetesen értem azt is, hogy mire utal. Eszközként próbál a politika mindent és mindenkit fölhasználni. Elég kiélezett, majdhogynem háborús helyzet uralja a magyar közéletet – de az európait is. Nagyon nagy kérdések vetődtek föl, nagyon élesen. A világ halad egy meghatározott irányban, de nagyon sokan gondolják úgy, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez a jó irány. Túl sok a bizonytalanság. Harc van, és egy harcos–háborús helyzetben nem nagyon lehet nem számítani arra, hogy besoroltatsz, hogy felhasználtatsz, és nyilván nagyon hamar polarizálódik a történet, és egyik oldalról elfogadottá, a másik oldalról pedig támadottá, gyűlöltté válsz. A dolgok hőfoka itt, Magyarországon túl nagy. Az ellenérzések már valóban a gyűlölet szintjén működnek, és józan vagy tiszta szándékú megítélése sem az embernek, sem az alkotásainak nincs már.

A színház világtörténete gyakorlatilag a kezdetektől összefügg a politikával, hiszen a ma ismert legrégebbi darab, amelyik fennmaradt, az ógörög Aiszkhülosz műve, a Perzsák, amelyik már önmagában is politikai színmű. Tehát a politikai színház egyidős a színjátszás ma ismert legrégebbi gyökereivel. Ha a művészi oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor hogyan válaszolhat a színház a politikai gyűlölködésekre, a gyűlöletkeltésre, milyen elemiben hozhatja be a színpadra a politikát?

Most egy egészen új helyzet van. A vezető színházak Magyarországon elkezdtek erőteljesen politizálni, állást foglalni, akár pártok mellett is. Én úgy gondolom, hogy kell foglalkozni a politikával, de mindig csak határozott távolságtartással. A színpadon a kérdésnek tágabb, mélyebb értelmezését, a színpadon felvetődő konkrét helyzetnek egyfajta olyan dimenzióját kell adni, amely történelmi is, és metafizikai is. Ellenkező esetben azonban az történik, hogy belesüllyedünk a napi politika posványába, ami meg nem hiszem, hogy a színpadra való, az maradjon csak meg az újság, a tévé, az internet területén. Ennél nemesebb hely, hitem szerint, a színház. Szűrtebb történeteket, és mélyebben megélt gondolatokat, mondatokat, gesztusokat kell megszülni a színpadon. Ilyen értelemben az én színházam nem politizál. És nem is fog. (...)

Volt sok ilyen kezdeményezés?

Volt, hogyne lett volna. Ugyanis nagy a kísértés. Például a Körúton most három darab is fut, amelyben engem megszemélyesítenek. Ami bájos, meg bizonyos értelemben szórakoztató is. Nagyon nagy a kísértés, hogy az ember revánsot vegyen, és betüremkedik, mint a kisördög, mint egy gonosz gondolat…”