„Mit remél a filmtől, mit adhat ez az egykori áldozatok, a most élő, erőszakból született emberek és a jövő nemzedéke számára az Elhallgatott gyalázat?
Szerintem a fájdalmak akkor múlnak el, ha beszélünk róla, ez egy fajtaengesztelés. A megerőszakolt nők és a hozzátartozóik 40 éven keresztül nem beszélhettek a gyalázatukról, majd később se nagyon kérdezték őket. Abban reménykedem, hogy aki ilyen fájdalmat hordoz a lelkében, most lerakhatja. Azt érezheti, hogy a fiatalabb generáció sem feledkezett meg róluk, és együttérzünk velük. Azt is szeretném, ha minél többen megismernék ezt a történetet, hiszen a város közepén áll egy felszabadító szovjet hadsereget ünneplő emlékmű, ha nem beszélünk a gyalázatról, akkor elfelejtődhet, és hősnek tűnhetnek a megszállóink.
Gondolt-e arra, mit szólna a filmhez édesanyja és édesapja?
Amikor pályáztam a filmre, akkor még élt az anyukám, és nagyon büszke volt rám. Mindenkinek mesélte, hogy erről készítek filmet, próbált segíteni az interjúalanyok megtalálásában is. Ezzel a filmmel párhuzamosan készítettem egy másik filmet is arról, hogy mi lehet a lélekkel az élet előtt és után. Erre a témára azért pályáztam, mert nagyon megviselt édesapám, Skrabski Árpád halála. Anyukám nagyon várta, hogy elkészüljön a film, de miközben forgattuk, anyukám, Kopp Mária is meghalt. Tehát ez a másik film, Befogad és kitaszít a világ című filmem nagyon személyes lett, gyászmunka, amiben már mindkét szülőm halálát próbáltam meg feldolgozni. Szerintem megnézték ők ezeket a filmeket a Mennyországból, és tetszik nekik.”