Táviratok a kampányból 7.: Attila filmje

Egy igazi sírós filmet csináltak, megrázó mondatokkal, ilyenekkel, minthogy: „Papa, neked miért ilyen durva a kezed?”. -Mond nagymama,miért ilyen nagy a szemed? -Hogy jobban láthassam a szép arcocskádat. -Mond nagymama,miért ilyen nagy a füled? -Hogy jobban hallhassam a szép hangocskád. -Mond nagymama,miért ilyen nagy a fogad? -Hogy jobban meg tudjam rágni a sárgarépát a kosaradban. -De hát én nem hoztam sárgarépát! -A francba-mondta a nyuszika,és kimászott a nagymama ágyából.

Hazaáruló moszkovitya leírta a hitelességeteket te észlény.Szar érzés lehet ilyen eszementet szolgálni,aki a választások előtt képes a magyar történelem legnagyobb seggszáját magából csinálni?!

Egyelőre senki nem tudja, hogy mi fog történni április 6 –án. Csupán az előzetes közvélemény-kutatási eredmények alapján lehet jóslatokra vállalkozni, de ezek sajnos a demokraták számára nem sok optimizmusra adhatnak okot. Mégis, valahol a szívem legmélyén a győzelem érzésének sajátos és érthetetlen eufóriáját tapasztaltam ezen a hétvégén, amikor a TV képernyőjén keresztül azt szemlélhettem végig, ahogyan tíz (mások szerint 13) ezren összegyűltek Budapesten, a Papp László Sportarénában az ellenzék nagygyűlésén. Bevallom nem értettem saját magam: miért érzek győzelmet? Aztán ahogy ezen gondolkoztam egy furcsa dac fogalmazódott meg bennem. Igenis győzelmet éreztem 2014 január 25 –én, - mert a demokratikus ellenzék szinte minden meghatározó pártját összefogva láthattam a nyilvánosság előtt - mert 10 vagy 13 ezer ember ma puszta jelenlétével szembeszállt az orbáni diktatúrával - mert sikerült közös programot létrehozni, mely program igenis jobb országot teremthet számunkra - mert jó volt látni, ahogyan öt párt, öt felfogás és több ideológia fejezte ki egységét egy új ország létrehozásáért - mert ha csak rövid időre is, de valódi demokráciában érezhettem magam, ahol az ember elmondhatja saját véleményét - mert a megszólalók félelem nélkül mondták ki és sorolták fel az Orbán-rezsim igazságtalanságait és bűneit - mert végre határozott kiállást láthattam a valódi demokratikus értékek mellett - mert ha csak rövid időre is, de képes voltam hinni abban, hogy nem csak maroknyian vagyunk, és igenis győzhetünk a választásokon Lehet, hogy ez az érzés önbecsapás volt, és talán szentimentális naivitás is, ami nem méltó egy családos, 41 éves történészhez, de azt gondolom, ezt aztán végképp senki nem veheti el tőlem. A nagygyűlés lezajlott, jól – rosszul, kinek hitelesen, kinek hiteltelenül, kinek szimpatikus megszólalókkal, kinek ellenszenves résztvevőkkel. Biztosan volt olyan, akinek Mesterházy jottányit sem lett elfogadhatóbb és olyan is, akinél kicsit javult megítélése. Én az egészben azonban nem erre koncentráltam. Már rég kialakítottam saját véleményemet Mesterházy képességeiről, a 2010 óta átalakított MSZP –ről és a szocialisták programjának megvalósíthatóságáról. Sőt vettem a fáradtságot és végigolvastam az Együtt illetve a DK és a Liberálisok programjait is, hogy képes legyek valamiféle átfogó mérleget vonni arról, hogy milyen lesz vajon közös, „összefésült” programjuk. Ami engem most, a nagygyűlés közben leginkább foglalkoztatott az a remény és a jövő kérdése volt. Azon merengtem, hogy ha április 6 –án ez a toldozott-foltozott, korántsem ideális, sőt hibákkal és ellentmondásokkal teli, rátermettségében is több ponton erősen kétséges csapat veszíteni fog, akkor nekünk, bérből élő, güriző kisembereknek valószínűleg jó időre nem lesz több esélyünk egy jobb világra. Persze mondhatja bárki: „velük sem”. Erre azonban én azt mondom: százszor inkább akarok élni egy olyan rendszerben, mely hibázik ugyan, de velünk együtt működik, mint egy rezsimben, mely a saját útját járja, és közben kirekeszti a lakosság 80% -át. Mert történetesen én is abba a bizonyos 80% -ba tartozom, és tudom mi az ára annak, ha a másik 20% -ba szeretnék kerülni. Miközben Mesterházyt hallgattam, nem a szocialisták hibáira gondoltam (melyeket újra és újra elkövetnek) és nem a szocialista pártvezető hiányosságaira (melyeket szeretnek sokan újra és újra felemlegetni) hanem arra, hogy ha nem ő lesz áprilistól az ország vezetője, akkor marad Orbán. Egy mentálisan egyre leamortizáltabb, megalomán Orbán, aki folytatja majd mindazt, amit én gyűlölök, és amit elfogadni soha nem fogok tudni. Mert nagyjából erről van már szó. És mialatt ezen gondolkodtam az is eszembe jutott, hogy az esélyek ma Orbán mellett szólnak. Sajnos sokkal több esélyünk van egy újabb diktatórikus 4 évre a Fidesszel, mint a változásra. Ez a szerencsétlen ország könnyen juthat Belorusszia, Azerbajdzsán, Oroszország vagy Ukrajna sorsára, egy valódi diktatúrába sodródva, melyben az effajta gyűlések esélye szinte kizárt. De még nem tartunk itt. Még nyitott a helyzet, még bármi lehetséges. És egy valami biztos: ez a gyűlés mégis csak egy aprócska győzelem Orbán felett, hiszen biztosan mások is akadnak rajtam kívül, akikben mindez felmerült. Remélem sokan. Mert bármi leegyen is mernünk kell felvállalni érzéseinket, mernünk kell örülni apró sikereinknek és mernünk kell hinni abban, ami fontos számunkra. Már csak dacból is. Csakazért is. ... CSAKAZÉRTIS!!!

"Kettő: Életút filmet akkor csinálnak valakiről, ha már nincs sok hátra, ha a címszereplő azt tervezi, hogy pályáját lezárja, amit eddig csinált, azt befejezi." Rongyember csak jobban tudja,,