„Ne legyünk képmutatók: hagyományos értelemben véve nem volt sikeres országvezető. A gazdaságnak nem adott újabb lendületet, a feketéket nem tudta felemelni a mélyszegénységből, és az ország egyik legnagyobb problémájára, a pestisként terjedő AIDS-re sem tudott hatékony választ adni. Viszont megtette azt, ami ebben a helyzetben talán a legfontosabb volt: megteremtette és működtette azt az új rendszert, ahol a feketék és fehérek együtt élhettek. Többnyire békében, hiszen mindkét oldal szélsőségesei provokáltak, bőségesen. Mandela nemzetközi téren is hitelessé tette az új Dél-Afrikát. Ritka eleganciával és kimértséggel kezelte, amikor a világ vezetői körberajongták, a közös fényképekkel igyekezve odahaza szavazatokat szerezni. Mandela öt évig irányította Dél-Afrikát, aztán felállt.
Harmadszor ekkor lett legenda. Az afrikai elnököknek nem sajátja, hogy maguktól távoznak posztjukból. Főleg nem úgy, ha tudják, a nép szabadon is bármikor megszavazza őket – valljuk meg persze, nem ez a jellemző. Nelson Mandela élete végéig elnök maradhatott volna, ha akarja királlyá is koronázzák, ha azt kívánja, minden utca az ő nevét viseli. Írhatnánk azt is, hogy a gyerekek minden reggel imába foglalják a nevét, de ezt megtették, megteszik enélkül is.
Nelson Mandela magától mondott le a hatalomról. Tekintélye természetesen ezután is formálta az eseményeket, de ő legfeljebb tanácsolt, parancsot nem adott.”